odahaza

Újabb párperces Destiel songfic
/pszt, de most csak a szöveg, a dal hangulatát nem követi a fic, és szerintem nem is jó együtt/

Alternatív, 8. évad után játszódó emlékvillanások, tökre semmi új, ellenben lazán kapcsolódik Raistlin shellshock-jához ami pofátlanul gyönyörű.

A zenében minden jog Yonderboi-t illeti, 
a részletek fordítása saját, a ferdítés: igen, az is.

Odahaza

Az ősember a barlangok falára rajzolta akaratát, úgy kívánt és úgy kapott jó szerencsét élethez, vadászathoz. Rítus volt a mozdulataiban és könyörgés, ahogy a festékkel együtt mozdulva beleszőtte magát a világ körforgásába, a világot pedig saját élete részévé tette, egy kiszakított falnyi ábrarendszerrel. Olyan csodálatosak vagytok ti, emberek- gondolja Castiel, majd a pengét az ereibe vezeti, ujját pedig a kiszökő vérébe mártva ívet húz a falra.

                    

Találkozni kell Istennel.

Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást.

Dean az erődben rohan. Tizenkét éves, remeg, a kezében szorul a puska, a háttérből valahol John nehezen döndülő léptei, ágak recsegése vagy rémálmok sikolyai, nem is tudja, rohan, mintha az életéért küzdene. John előreküldte, megparancsolta neki, hogy meneküljön, - fuss! – sziszegte összeszűkült szemekkel és Dean emlékszik a fájdalomba futó homlokra és az aggódásra is. Ott dobol mind a vérében ahogy rohan, rohan, üvölteni akar de nem szabad, akkor elkapják-

Például azt, hogy mi végre vagyunk.

Meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni.

Dean mögé lép, és tenyerét óvatosan a másik vállára simítja. Egy törtpillanatra rá is helyezi az állát a csontok és a reszkető inak közötti helyre, az izom vonalára. Aztán abban a másodpercben vissza is kapja fejét, mintha csak egy tévedés lenne, amit később egyikük sem hoz szóba. A mozdulat azonban lelassulva ott marad köztük, a lágy kötelék bőr és bőr érintkezése között nem tűnik el azonnal. A tükörből két szempár mered vissza. Egy reszkető, megtört szélű kék, és egy önmagán túlmutatóan erős zöld. Egymásra néznek.

- Rendben van, Cas. - Óvatosan áramlik ki a fogai közül a levegő, keresi a másikat, keresi az embert a pillantás mélyén- Shh - sóhaj is lehet, csitítás is.

- Shh, mondta akkor Sammynek, akinek hatalmas íriszei visszatükrözték a benne tomboló rémületet. - Minden rendben van, Sammy, minden rendben, apa nemsokára visszajön. – és ajka a jól ismert, biztatónak szánt mosolyba fordult, Sam pedig csak állt az öklébe gyűrt mintás pólóval, a homlokába hulló tincsekkel és a megtéveszthetetlen gyermekszemekkel, bámult fel rá, és mindent tudott. - Nézd csak, paradicsomkonzerv. Csinálok valami kaját, jó?

A Világ növekszik és te megeteted magaddal

De ő nem táplál téged, nem igaz?

Meddig bírod?

Castiel öntudatlanul bámulja az ujjait, szeme hol a bőréből sarjadó vérre, hol a földön nyugvó fémpengére esik. – Olyan hihetetlenül csodálatosak. Dean óvatosan a másik karja után nyúl. A seb lüktetésére tapasztja az ujjait, rászorul, forrón, életet mentőn. A falon végignyúlik a befejezetlen jel, és a vérszag, mindenhol, minden seb itt lüktet köztük.

Néhány pillanatra hullámba löki őket az energia, mindketten érzik, hogy

Cas most megfordulhatna, megölelhetné, és Dean álla visszasimulhatna oda, ahová illik: a nyak és a váll ívébe.

Meddig bírod, mielőtt összeroppansz?

Castiel azonban a tenyereit bámulja. Meredten, üresen, majd egyik ujját szórakozottan végighúzza a nyakán, talán fel sem méri, hogy mit jelent a mozdulat, a gégéjén futó ujj, a légszomj, és a véres nyom, amit maga után hagy.

- Nem működne, ugye?

Dean torka elszorul. Visszatartja az elképedéssel vegyes rettegést, és azt válaszolja, amit kell:

- Nem. Sajnálom. – Nem kérdezi meg, hová akarna eltűnni. Hová akarná eltüntetni magát.

Ágyban fekszel, fölötted a plafon-ég és te vársz valamire-

Meddig bírod, mielőtt szilánkra törsz?

Cas elgondolkodva áll, Dean pedig hirtelen elképesztően feszélyezve érzi magát. 

- A penge viszont jó lenne, nem? – gondolkodva elhúzza a száját. – Emberként is.

Dean megdermed.

Találkozni kell Istennel.

Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást.

Castiel most végre felé fordul, kissé távolabb lép, keze még mindig Dean szorításában pihen. Hangja tompán, de magabiztosan hull közéjük. - Akkor visszakerülnék. - Szeme hideg, de meglepően tiszta. Dean még mindig az ereit szorítja. - Be kell kötözni a sebed.- válaszolja automatikusan. Fél szemmel a pengére les. Biztonságos távolságban van tőlük.

Castiel félrebillentett fejjel figyeli, de nem mozdul. Az idő megint megreked közöttük, a háttérből, valahol Sam jelenléte, egy szék tologatása vagy egy fáradt sóhaj. Dean mosolya lassan indul, de ugyanabba a töretlen akaratba húzódik. - Cas, szerintem enned kellene valamit. Vacsora? Asszem van még mogyoróvaj meg őőő, kenyér. Ja. Talán nem is olyan száraz.

Meddig bírod még?

KOMMENT