odahaza
Újabb párperces Destiel songfic
/pszt, de most csak a szöveg, a dal hangulatát nem követi a fic, és szerintem nem is jó együtt/
Alternatív, 8. évad után játszódó emlékvillanások, tökre semmi új, ellenben lazán kapcsolódik Raistlin shellshock-jához ami pofátlanul gyönyörű.
A zenében minden jog Yonderboi-t illeti,
a részletek fordítása saját, a ferdítés: igen, az is.
Odahaza
Az ősember a barlangok falára rajzolta akaratát, úgy kívánt
és úgy kapott jó szerencsét élethez, vadászathoz. Rítus volt a mozdulataiban és
könyörgés, ahogy a festékkel együtt mozdulva beleszőtte magát a világ
körforgásába, a világot pedig saját élete részévé tette, egy kiszakított falnyi
ábrarendszerrel. Olyan csodálatosak
vagytok ti, emberek- gondolja Castiel, majd a pengét az ereibe vezeti, ujját
pedig a kiszökő vérébe mártva ívet húz a falra.
Találkozni kell Istennel.
Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást.
Dean az erődben rohan. Tizenkét éves, remeg, a kezében
szorul a puska, a háttérből valahol John nehezen döndülő léptei, ágak recsegése
vagy rémálmok sikolyai, nem is tudja, rohan, mintha az életéért küzdene. John
előreküldte, megparancsolta neki, hogy meneküljön, - fuss! – sziszegte összeszűkült szemekkel és Dean emlékszik a fájdalomba
futó homlokra és az aggódásra is. Ott dobol mind a vérében ahogy rohan, rohan,
üvölteni akar de nem szabad, akkor elkapják-
Például azt, hogy mi végre vagyunk.
Meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni.
Dean mögé lép, és tenyerét óvatosan a másik vállára simítja.
Egy törtpillanatra rá is helyezi az állát a csontok és a reszkető inak közötti
helyre, az izom vonalára. Aztán abban a másodpercben vissza is kapja fejét, mintha
csak egy tévedés lenne, amit később egyikük sem hoz szóba. A mozdulat azonban
lelassulva ott marad köztük, a lágy kötelék bőr és bőr érintkezése között nem
tűnik el azonnal. A tükörből két szempár mered vissza. Egy reszkető, megtört
szélű kék, és egy önmagán túlmutatóan erős zöld. Egymásra néznek.
- Rendben van, Cas. - Óvatosan áramlik ki a fogai közül a
levegő, keresi a másikat, keresi az embert a pillantás mélyén- Shh - sóhaj is lehet, csitítás is.
- Shh, mondta akkor Sammynek, akinek hatalmas íriszei
visszatükrözték a benne tomboló rémületet. - Minden rendben van, Sammy, minden
rendben, apa nemsokára visszajön. – és ajka a jól ismert, biztatónak szánt
mosolyba fordult, Sam pedig csak állt az öklébe gyűrt mintás pólóval, a
homlokába hulló tincsekkel és a megtéveszthetetlen gyermekszemekkel, bámult fel
rá, és mindent tudott. - Nézd csak, paradicsomkonzerv. Csinálok valami kaját,
jó?
A Világ növekszik és te megeteted magaddal
De ő nem táplál téged, nem igaz?
Meddig bírod?
Castiel öntudatlanul bámulja az ujjait, szeme hol a bőréből
sarjadó vérre, hol a földön nyugvó fémpengére esik. – Olyan hihetetlenül csodálatosak. Dean óvatosan a másik karja után
nyúl. A seb lüktetésére tapasztja az ujjait, rászorul, forrón, életet mentőn. A
falon végignyúlik a befejezetlen jel, és a vérszag, mindenhol, minden seb itt
lüktet köztük.
Néhány pillanatra hullámba löki őket az energia, mindketten
érzik, hogy
Cas most megfordulhatna, megölelhetné, és Dean álla
visszasimulhatna oda, ahová illik: a nyak és a váll ívébe.
Meddig bírod, mielőtt összeroppansz?
Castiel azonban a tenyereit bámulja. Meredten, üresen, majd
egyik ujját szórakozottan végighúzza a nyakán, talán fel sem méri, hogy mit
jelent a mozdulat, a gégéjén futó ujj, a légszomj, és a véres nyom, amit maga
után hagy.
- Nem működne, ugye?
Dean torka elszorul. Visszatartja az elképedéssel vegyes rettegést,
és azt válaszolja, amit kell:
- Nem. Sajnálom. – Nem kérdezi meg, hová akarna eltűnni.
Hová akarná eltüntetni magát.
Ágyban fekszel, fölötted a plafon-ég és te vársz valamire-
Meddig bírod, mielőtt szilánkra törsz?
Cas elgondolkodva áll, Dean pedig hirtelen elképesztően
feszélyezve érzi magát.
- A penge viszont jó lenne, nem? – gondolkodva elhúzza a
száját. – Emberként is.
Dean megdermed.
Találkozni kell Istennel.
Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást.
Castiel most végre felé fordul, kissé távolabb lép, keze még
mindig Dean szorításában pihen. Hangja tompán, de magabiztosan hull közéjük. -
Akkor visszakerülnék. - Szeme hideg, de meglepően tiszta. Dean még mindig az
ereit szorítja. - Be kell kötözni a sebed.- válaszolja automatikusan. Fél
szemmel a pengére les. Biztonságos távolságban van tőlük.
Castiel félrebillentett fejjel figyeli, de nem mozdul. Az
idő megint megreked közöttük, a háttérből, valahol Sam jelenléte, egy szék
tologatása vagy egy fáradt sóhaj. Dean mosolya lassan indul, de ugyanabba a
töretlen akaratba húzódik. - Cas, szerintem enned kellene valamit. Vacsora?
Asszem van még mogyoróvaj meg őőő, kenyér. Ja. Talán nem is olyan száraz.
Megjegyzések
...
...
...
*úgy sokszor tíz perc múlva feléled*
Mit tettél?!
Mit tettél, te áldott tehetségű, te?! *őrület villan a tekintetében, aztán lehiggad*
Gyönyörű. Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű, és tossza meg az ég, már mióta sunnyogok a blogod körül, olvasgatom az elejtett fanficeidet, és minden egyes alkalommal a porba tipródik az önbizalmam minden egyes szegmense. Mármint, ami megmaradt.
Engedd meg, hogy bekövesselek, engedd meg, hogy hajlongjak egy sort a talentumod előtt! *és térdre ereszkedve hajlong*