láncolatok

Szóval a jól eltervelt, ajánlóba kitett írások helyett álljon itt valami teljesen más.
Figyelmeztetés, és pirosan villogó címke, hogy angst, Good Omens módra, fogadjátok sok szeretettel és óvatos körültekintéssel.
Zene is jár hozzá, természetesen. ♪

Van egy headcanonom, a fene tudja honnan jött (zavaróan keverednek ugyanis az angyal-démon könyv | film |sorzatélmények), miszerint egy angyal számára pusztító hatású egy démon vére, és fordítva.

Kísérleti írás egyébként, mert van benne párbeszéd.
Igen, egymással. Igen, beszélgetnek. Igen, a szereplők.
Na jó, kiabálnak.

This will never end' / Cause I want more
More, give me more / Give me more.

láncolat;

Egy vékony falú, elegáns borospoharat forgat az ujjai között. A súlyosan áramló bor lanyhán végignyal az íveken, a fény fulladozik, vére ősi ritmust dobol ősi hazugságokról.

Crowley ráharap az üvegre.

Szisszenése üvöltésbe csap, egyetlen pillanatig csak, és közömbös ismét. Szemében üres fények lebegnek, ijesztő, tompa árnyai a pokolnak. Millió és millió halott egymást teperve, a másik lefoszló húsába markolva, rég kitépték egymás szemét.

- Ezt akartad, angyal?

Azirafael megremeg.

Crowley magához rántja, és kegyetlen természetességgel pecsételi az ajkaira. Azirafael némán kiált. A démon vére az álláig buggyan, és égetni kezdi, hörögne, ha tudna. Szabadulni akar és itt maradni, feloldódni, az utolsó csontjáig felmaródni.

hát nem látod,

A torkában forrón csorgó vér nyomán képek izzanak fel, emlékszik, amikor egy pestises a karjába markolva húzza őt maga felé, lehelete döghús és döngő legyek, a szemében már a pokol párái. London utcáin csatornákat váj magának a lefolyó ürülék, a nő áldást kér, fényéért sikolt, fejeke ajka önkívületben rebeg, de ő tehetetlen. ’Elrendeltetett, az Ő akarata, a Tervnek része’, ismétli magában, „Isten szeretete végtelen” mondja a nőnek, mosolyogni próbál, majd elfordul, hogy ne lássák a könnyeit.

Fémes íz a nyelve alatt és egy másik nyelv mozgása, a fénybe hunyorog, mert felsüt a nap, szórványosan, fekélyesen. Egy gimnazista korú fiú újságot árul a téren, 1913, hull cirkalmas írással az egyik példányszám. Az angyal lehajol, hogy felvegye, a fiú pedig megköszöni és elsiet. Vékony lábai bőrcipőben, nevetve lép.

Azirafael látja őt a sárba fagyva, körötte vércafatok.

- Nem tudtam megmenteni.- szavai alig hallhatóan koppannak a másik vállán.

Crowley válasza üres, mint a halál.

- Nem is a te dolgod.

- Miért, mondd?
- Ezt a beszélgetést nem vagyok hajlandó újra lefolytatni.

hogy minden egyes cselekedetünk,

Azirafael kibontakozik az ölelésből, leszegi a fejét, majd tüntetőleg visszavonul a könyvesboltba. Elfordítja a ’zárva’ táblát, majd elfordul ő maga is, belesimul az ismerős zegzugokba. Mintha kint tudná tartani a fájdalmat. A konyhában forrni kezd egy kanna teavíz, sípol, majd kihűl. Napokig nem mozdul ki.

Crowley ezalatt dühös magatehetetlenségből rávesz egy gyereket, hogy lopjon otthonról pénzt, és szökjön el egy koncertre. Az ügy rosszabbul végződik, mint gondolta, a fiú túladagolja magát, és meghal. Az angyalok siratót énekelnek.

Crowley üvölt.

A megváltásért rohan üres utcákon, kifulladva ér az ismerős kapualjhoz, mint mindig, minden szégyen után, minden elmaradt feloldozás reményében. Dörömböl. Nincs válasz. Ittas, a szégyen és a düh marja a torkát, ahogy nekifeszül az ajtókeretnek. Imbolyog és fáj benne az a valami, amit léleknek nevezne, a tudata azonban kegyetlenül éles. Megreccsen a fa, lepattan egy réteg lakk, majd arra fogják, hogy antik, antikvár, ugyan kit vár, erős vár az én Istenem; nem. 

minden halálos gondolat,

Azirafael a nappali asztal mögött ül, a gyertyafény lassan szétfolyik a ráncain.

- Nem kellene itt gyertyákat tartanod angyal. Gyúlékonyak-, mondja köszönés helyett.

- Betörtél – Azirafael hangja tompa, mint a néma harangoké, és Crowley hirtelen ki akarja tépni a nyelvét, hogy újra zenghessen, magasztosan, bronzos méltóságteljjel, kettejükről, boldogságról. Helyette némán kihúz egy széket, és leül a másikkal szemben.
- Nem akartam rosszat.

- Remek, már hazudunk is.

- Mindig hazudunk, angyal. Minden egyes rohadt pillanatban, minden levegővétellel, ami bennünk marad, amikor nem üvöltünk fel, amikor nem lázadunk.

Azirafael ajkairól üvöltés helyett csak egy rezignált sóhaj csúszik le.
- Nem megy, Crowley. Elfáradtam. Nehéz vagyok, egy elhasznált tudat egy örökkévaló testben. De hiszen ezt várod tőlem, beletörődést és csendes szenvedést. A mártír angyal, elismerem, gyönyörű kép egy üres albumban, amit az életünk illusztrál. Mindig is jó volt a stílusérzéked.
Csend.

- Valljuk be, jobban hangzik, mint a mártír démon.

- Ne ironizálj, kérlek.

amit teszünk, vagy valaha tehettünk,

Azirafael egy utolsó kétségbeesett próbálkozást tesz. A szobában valamikor elaludt egy gyertya, égett, édeskés viaszszag lengi körül őket. A tömjénre emlékezteti egy leégett templomban.

 -Angyalok vagyunk, nincs, nem is lehet szabad akaratunk.

-Nincs?! Egymásnak adtuk a lehetőséget, mi több: a jogot, hogy elpusztítsuk egymást.

Mit nevezel szabad akaratnak, ha nem ezt?

Élj vele. Élj velem. Használj ki és taposs erénnyé.

- Nem látod az összefüggést? A LÉTÜNK, angyal, a kibaszott létezésünk bántja a világot… vagy szerinted ok nélkül törik minden szét körülöttünk? Nézd…figyelj. – tehetetlenül a hajába mar- ha nem lenne akaratunk, ha csak sodródnánk a meghatározottságban, akkor szerinted ez lenne a jutalom? Mert ha igen, akkor viszont a főnökötök nagyobb rohadék, mint gondoltam.
Azirafael hallgat. Az érvei gyengék, az érzései túl erősek, a kettő között pedig nincs kapcsolat; a kettő között tátong a világ, ami sosem lesz az övék.

A beszélgetések itt rendre megszakadnak. Egyikük sem tud mit mondani.

önmagába visszafonódó,

Crowley azonban most nem hagyja annyiban. El akarja érni, hogy az angyal is kiforduljon magából; látni akarja, ahogy eddig még sosem, lángolva, szenvedve, látnia kell a végletekig, hogy ne csak önmagát hibáztathassa.

- Szóval nincs akaratunk?- a provokáció csöpög a hangjából, Azirafael azonban nem veszi észre, vagy talán önként megy bele:

- Nincs. Nincs úgy, ahogy az embereknek van, nincs befolyásunk az életünk felett, nekünk nincsenek választásaink. Isten akaratát követjük mindketten, én az ő útján, te eltévelyedve, de szintúgy az Ő akaratából. Crowleynak nem tűnik fel, hogy az érvelés, ezek a jól ismert mondatok most üresen szólnak, mintha kikopott volna mögülük minden tartalom, minden hinni akarás.

a világot káromló,

- Uram Isten – köpte a szót undorodva - hogyan lehetsz ilyen- magához húzza- kibaszottul- belemar a nyakába, körömmel, mélyen- naiv?! Azirafael némán tűri, arcéle fagyos büszkeség, tartása méltóságteljes, de a lelke darabjai most csorognak ki a szemén.

- Sírsz. Remek. Egy négyéves emberkölyök viselkedésrepertoárja. Gratulálok.

Crowley abba akarja hagyni, nem akar több fájdalmat, össze akarja zárni az ajkait és elrohanni innen messze, kétszáz évre, elhinni, hogy az idő és távolság gyógyít.
Helyette felemelkedve az asztalra támaszkodik, áthajol felette, és a másik arcába sziszeg:

-VÁLASZOLJ.

- Nem is kérdeztél semmit.
- Tudod, miből van elegem?A folyamatos hárításodból. A hatezer év hárításból. Mi vagy te? Kötelességtudat, meg pihe-puha tollakba bugyolált degenerált imádat. Mit kaptál  Tőle, most komolyan? És mit kaptál tőlem? Melyikre van szükséged? Egy idő után döntened kell, halogathatod, de eljön az idő, és te akkor gyenge leszel, mert az vagy, gyáva, angyal, egész egyszerűen egy jellemtelen kis …- a hangja fokozatosan elhalkul. Reméli, ha elég fájdalmat okoz, majd észreveszik magukat mindketten, és helyrehozzák.

Mindig helyrehozzák.

Azirafael próbál megszólalni, de a keserűség homokként pereg a torkában. A hangja szárazon reszel, dörzsöl, szétfűrészeli az amúgy is nyílt sebeket.

- Neked…- kezdi, a démon azonban nem hagyja végigmondani.

- Könnyű? Ezt akarod mondani?- Crowley őrjöngve meglöki. Azirafael a falnak tántorodik. Üvölt az arcába, minden hazugság egy árnyalat pírt von el az angyal bőréről. - Mert már lázadtam egyszer? - Közelebb lép hozzá, összefeszül a testük, Azirafael zihál és szomjazik, a homok a torkában forrni kezd, légzése felgyorsul. Úgy érzi, mintha a ruha a bőrére olvadna, delíriumos vágyak, Crowley hűvös, Crowley lehűtené, szomjat oltana és életet adna… nem tud parancsolni magának, előrelöki a csípőjét. 

            átkokkal csipkésre hímzett,

- Ez bezzeg kellene? Te utolsó, ócska, te önző .- Crowley undorral taszítja el magától, majd felegyenesedik. Valami azonban megváltozik a szemében. Csettintésére egy borospohár jelenik meg az asztalon, egyszer régen ilyet ittak a Ritzben. Akkor mintha gyümölcsillata lett volna, most fémszagú. Lassan felemeli, ínyenckedve beleszagol, majd ráharap az üvegre.

Ezt akarod, angyal?

Azirafael megremeg.

                                                                                                                       

Lenéz a fal tövében kuporgó angyalra. Törött, elhasznált baba, megfakult plüssállat. Nevetségesen ósdi pulóver. Fakuló szőke tincsek a gondterhelt homlokon. Kihasználható. Eldobható. Megkapható.

Leguggol mellé, és elvigyorodik.

Szemében vérgőz keringőzik, halálos nász, a végtelen tompa fényei- és szilánkok. Szilánkok állnak ki az ajkából, összeforrnak a hegedő bőrrel és tükröt vetnek elrepedt tekintetével.

- Hol van most a glóriád, angyalom? – suttogja a remegő nyakba, majd ujjait saját vérébe mártva ívet húz a másik homlokára.

Azirafael üvölt.
A bőr serceg a forró vér alatt, könnyek a szemében.
Megkereszteltetett.

Crowley őrült lendülettel húzza csókra.

Kárhozatra.

láncolat;