életsávok

Supernatural.
Destiel AU.
Raistlinnel és Yamival közös hármas kihívás, melynek tükrében mindegyikünk egy művész&múzsa viszonyt mutat be Dean és Castiel főszereplésével.

Raistlin csodálatos története reset: blackout címen itt található
Yami csodálatos története pedig Pose, itt.
(és nagyon jók. tényleg. pofátlanul nagyon.)

"Délután négy van, csúcsforgalom. Nyikorogva fékező szerelvények csúsznak a bemondó hangján. Egy férfi az aluljáró bejáratánál egy szélvédett kiszögellésben, kezében gitár.

Hangol. Iszik egy korty vizet, majd lábát a falnak veti, és megpendíti az A-t."

fontos: elég sok dalszöveget tartalmaz, amit a végén meghallgatható linkkel jelölök. A pontosság érdekében meghagytam az eredeti angolt, de ha többeteket zavar, szívesen lefordítom őket.

életsávok

I'm starving
for someone to fill
my blood, my skin

Low Roar- Help me

Délután négy van, csúcsforgalom. Nyikorogva fékező szerelvények csúsznak a bemondó hangján. Egy férfi az aluljáró bejáratánál egy szélvédett kiszögellésben, kezében gitár.

Hangol. Iszik egy korty vizet, majd lábát a falnak veti, és megpendíti az A-t.

A szemei megrebbennek, a szempillákat a huzat fésüli, átélés: keserbús hang némi javíthatatlan reménnyel.

Áll az aluljáróban nap, mint nap, és az életek elfolynak előtte. Néha a csendből olvassa ki őket, néha a nézésekből, mások pedig kibontakoznak a közönyös tömegből, hozzá lépnek, és minden felszólítás nélkül mesélni kezdenek.

- Tudod, a húgom temetésén ezt énekeltük. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek valaha újból meghallgatni – mint a duci lány, aki bizonytalanul mellé lépett, halkról felnyúló hanggal énekelni kezdett a Let it be dallamaira, és az emberek pár percre megálltak. Lassan egy kis kör formálódott köréjük, áhítatos csend és egymás oldalba könyöklése, érintőképernyők villannak, felvétel indul, Meg Masters feldolgozása alig pár nap alatt a youtube egyik legnézettebb videójává válik.

Beérkezik a szerelvény, a zenész az elrohanó lány után int, de a közös éneklés élménye még ott feszül közöttük. Mosolyog, amikor elkap egy furcsálló nézést a mozgólépcsőn lefelé siető férfitól.

*

- Tessék tesó - valaki két szám között kezébe nyom egy dobozos sört. Castiel leengedi a gitárt és elmosolyodik.

- Köszönöm, de nem iszom alkoholt. A fiú sóhajt egyet, feláll, majd pár perc múlva visszatér egy szénsavmentes ásványvízzel. – Csak gondoltam szar lehet itt egész nap kaja meg minden nélkül.

- Nem vagyok itt egész nap.

- Amúgy Gabe.

- Castiel.

- Höh, én meg igazából Gabriel. Na haver, úgy tűnik mindketten angyalok vagyunk. Jó látni hogy mással is kibasztak a szülei névadással.

- Igazából én választottam, csak művésznév, de sokkal közelebbinek érzem.

- Művésznek mondjuk menő. Bár furcsa, mostanában az agyarosok mennek, vámpír vagy vérfarkas – grimaszolva felhúzza az ínyét- az angyalka unalmas -kutyamód vicsorog- divatjamúlt. Miért angyalkodsz?

Castiel elgondolkodik egy pillanatra, a tömeg a maga állandóságával surrog körülöttük.

- Ezt még sosem kérdezték. Ami azt illeti, ezt még sosem kérdeztem magamtól sem. Vallásos családból származom- mondjuk úgy- a név pedig valamikor még gyermekkoromban elém sodródott. Cassiel, a kontemplatív, csendes, az eseményeket inkább csak figyelő, mint erősen befolyásoló arkangyal…megtetszett. Zenélni kezdtem, kellett valami alteregó, gondoltam miért ne. Ha emberek megélnek a Güntherrel és a Snoop Doggal, akkor a Castiellel sem lőttem messze.

Gabe apró, orrhangú nevetést hallat.

- Hát akkor te még jól jártál, hogy polgári neved is van, nálunk az ősök végigmentek a listán: Gabriel, Michael, Raphael, Jeremy, idáig tart anyám vallásos áhítata, plusz Lucas aki igazából Louis de a Lucassal jobban kijön a sorminta, na ő féltestvér, apai ágon került a családba.  Bizony, rohadt sokan vagyunk. Ne is akarj elképzelni egy családi bratyós bunyózást.

Castiel levegőt vesz, hogy válaszoljon, de a másik a szavába vág .- Figyelj  azvan hogy most baromira rohannom kell, de ha van kedved ugorj be, premierünk lesz a srácokkal őőőő nagyjából háromnegyed óra múlva tehát remek, elkéstem, a művészbüfé felől gyere, mondd a portásnak hogy Gabriel, meg fogja forgatni a szemét de beenged, mondd hogy aaaa az eltitkolt féltestvérem vagy vagy ha ez durva akkor unokatesót. Az biztonságos, onnan meg átjuttatlak a jegyszedőkön, az egyik úgyis jön még nekem eggyel. Ja és később, ha gondolod be is dolgozhatnál a darabba, baromi jó vagy. Tényleg. Rég hallottam ilyen zenészt. Isteni vagy. Na akkor ott.

Castiel mosolyogva néz a ruganyosan lépkedő, alacsony férfi után, majd megcsóválja a fejét.  

Címet nem kapott. Összepakolja a hátizsákot, vállára veti a gitárt, és elsétál.

*

Repül felette az idő és állnak a percek, egyforma békében, ahogy egy ír áldásba kezd. Istenről énekel félmosollyal és őszinte szívvel, ragyog a szeme és valami ragyog a szívében is. Gondolatban hálát énekel a madárért, amely az aluljáróba tévedve bolyongott, néha rá-ránézve bús, üres szemeivel, a hűvösen beszökő léghuzatért, a friss automatás kávé illatáért, az összekarolva siető tinilányok nevetéséért és az idős úrért, akinek a járókeretén pihent a keze, és apró felesége szeretettel simította rá a sajátját. Hálát ad a szürke járólapnak és a sistergő elektronikának, hangokba burkolja az elhaladókat, ezt a homogénen pulzáló embertömeget. Néha elsétál előtte egy-egy dallam; a göndörvörös hajkorona máris a Minor Swingre hullámzik, egy csapat tizenéves a megunhatatlan It’s my life-ra sodródik, a pólóból elővillanó, márványszép nyak pedig egyértelműen Swans, a Rivuletstől. 

Most azonban egyedül van, holtidő és ebédelő boltosok, behunyja a szemét, és gondolatban otthon van ismét. Gyermek, és az apja, homályosan, jóságos szemmel, kissé hamisan énekli neki az altatóba simított áldást:

May the road rise to meet you

May the wind be at your back

Léptek mellette, állás mellette, hümmentés mellette.

- A poén az, hogy apám utazó ügynök. Vagyis volt. - Dean nem érti, miért kezd beszélni. Figyeli a szavakat, ahogy előtörnek belőle, valami megdöbbent rémülettel, átkot gyanítva méregeti a kezében tartott papírpoharas kávét. Aztán megvonja a vállát. - A szélről is tudnék mesélni. Meg a kurva nagy amerikai magányról. -A zene abbamarad, az aluljáró zsong tovább, a szemek intenzíven… vannak. Ez a legjobb szó, amit Dean ismert rájuk.

A hang mélyebb, és kicsit szomorúbban érkezik, mint gondolta.

- Zaklatott gyermekkorod volt?
- Faszt. Semmilyen gyerekkor.

Hallgatnak egy sort. Dean idegesen megigazítja az ingnyakát.

- Bocs, de mennem kell, az öcsém vár. Sammy. Ő az öcsém. Tudod.

- Gondoltam.

- Oké akkor…helló. Örültem meg minden.

Nem kérdezi meg, van-e testvére, van-e egyáltalán bárkije is, sejti a választ csak nem hiszi, mert az mégsem lehet, hogy ilyen árván csak itt áll bele a nagyvilágba, hogy ehhez a ballonkabáthoz ne tartozzon háttér. Nem kérdezte meg a nevét sem, segg vagy, Winchester. A közkuka hangosan pendülve felnyög és ő fájlalná a lábát és sajnáltatná kicsit az életét, ha nem azzal lenne elfoglalva, hogy ne késsen el Sam diplomaosztójáról.

*

Pár nap múlva Dean megint arra jár, és aprót biccentve elhalad mellette.

Castiel még órákig érezni véli a kabát érdes bőrillatát.

A szendvicsében. A teájában. A hajában.

Castiel összeszorítja a száját és improvizálni kezd. Erősen, gyorsan penget, a dallamokból harcosok és lovagok, csaták zúdulnak elő, lovak vágtáznak, penge villan és elszánt szemek, esélytelen, halálra ítélt és mégis győztesként vívott küzdelmek, tűzfüggönyök szikrái, szörnyek egész hada, diadal és dicsfény remeg a vértócsák peremén… és minden nagyszerű látomásban ott van az idegen, a félelmei, a fájdalma – és a mosolya.

*

Megint mellette áll. Vár, támaszkodva, csendesen, magához képest rettenetesen türelmesen.

- Helló. Meg akartam kérdezni, hogy hívnak.

- Castiel.

- Jézus.
- Nem.
- Úgyértem jézusmiez. Cas. Mondjuk még úgy is furcsa mint a fene, de legalább kimondható. Dean.

- Látom, vonzódsz az egyszavas nevekhez.

- Daniel. Ezt most hallottad először és baromira utoljára, igen látom hogy ezt akarod mondani, az öcsém meg Samuel, még mindig jobb, mintha kurva Tom és Jerry lennénk.
A szemek fogékony zöldje. A mozgékony mosoly.

Your eyes they tie me down so hard
I'll never learn to put up a guard

*

Arról énekel, hogy az élete idegen, hideg és üres. Az eredetileg ütemes dal átszűrődik Castiel torkán, lelassul, tartalmat nyer. Egyesével, egymásba olvadva csúsznak le a dallamok, a szavak aláhullnak, ám mielőtt a padlóra koppannának, a dallam újra felkapja őket, és viszi, ősi rigmussá, örök körforgássá fonja őket.

A szemei remegnek, elnyomott, dalba fojtott rémálmok, őrülten mozognak és eláradnak az egész arcban, fintorba húzzák, mintha ezer sűrű fájdalom akarna kitörni belőle, de a démonok elcsitulnak, ahogy az ajakhoz érnek. A feketeség lágy hanggá válik, ahogy legördül a férfi ajkairól.

Dean megbabonázva bámulja.

Don't let them take control

No we won't let them take control

Ebben a pillanatban a szemek felhasadnak és az övébe fúródnak. Beleégetik magukat, bizsergés a bal karban, mint mikor kiszorul az oxigén az agyból, rá néz, egyenesen, bár körülöttük ismét egy egész csapat ember álldogál, hát neki meg nyilván pont őt kell bámulnia, azzal az öntudatosan könyörgő tekintetével. Az történik, ami elsőgimis évei óta sosem: Dean Winchester belenéz valaki szemébe, és zavarba jön.

*

Itt volt. Nem állt meg. Telefonon veszekedett valakivel, és csak idegesen intett neki.

Castiel gyűlöli, amikor a szavak előbb jönnek, mint a gondolatok. Amikor kinyitja a száját, és éppen csak a torkát köszörülné meg, de valami gyors, és egészen reflex-szerű ingerületátvitel hatására már a húrokon is pihennek az ujjbegyei. Legszívesebben elharapná a nyelvét, hogy ne szökjön ki a lelepleződés.

Úgy néz körbe, mintha mindenki őt figyelné, hirtelen az egész folyosó egy rosszalló szemöldökbe húzódik, ő pedig ott áll a megbotránkozott pillantások kereszttüzében… de a tömeg csak közönyösen áramlik körülötte.

Sóhajt. Senki sem tudja, miért énekel, mégis halkabbra veszi a következő két sort.

*

- Hé Cas, nem ez a dal volt abban a filmben ahol Jessica Biel sztriptízel? Frankón erre vetkőzött a csaj. - Csend. A másik szemrebbenés nélkül folytatja, Dean pedig ismét elveszik a hangban. Neeem, Winchester. A férfihangok nem vonzóak, nem remegtetik meg a bordáidat; nem árad belőle semmiféle kisugárzás, amit baromira nem vesz észre rajtad kívül az a húsz fős embercsoport, és neked most csak nagyon élénken eszedbe jutottak Jessica tökéletesen feszes mellei, azért.

- Bocsánat, nem szeretem közben abbahagyni.

- Semmi baj, szép volt.- Aha. Szép. Szép volt Winchester. Kurvára jobban búgsz ennek a pasasnak mint a rohadt galamb itt előttetek. Kapóra jön a beérkező szerelvény, két visszanyelt átkozódás között elmenekül.

*

Csak hogy idővel megint ott keringjen. Nem tudja, mi húzza, miért iktat kerülőket a menetrendjébe, és főleg, hogy miért olvad mindig a tömegbe, amikor elhalad előtte. Hallani akarja, lopva, magának megőrizve, de felelősség nélkül.

Túl későn fordul meg. Mintha nem tudnád, hogy lát.

Cas hirtelen kerül elé, és ő ijedten kap levegő után. A kezei a vállán, az arca feszélyezően közel.

- Dean .- a hang pedig lágy, és bensőségesebb, mint ami elviselhető lenne ebben a kopott, húgyszagú aluljáróban, ebben a tudatosan zord életben .- Köszönöm.
- Őőhelló, mit is?
- Miattad énekelek. Pontosabban, hogy miattad éneklek így. Eljössz előttem, és dallá válik. Mosolyogsz, és zenében rezdül. Évekig tanultam, de soha nem voltam ilyen jó. Érzem. Képzeld, pár hete egy felkérést is kaptam, valami kisebb kiadó, de meglátták bennem a lehetőséget. – sóhajt egyet- nem ezért csinálom, az embereknek, a mindennapoknak zenélek, nem akarom eladni magam. De ez nem változtat azon, hogy miattad tudok így.

Szégyenérzet nélkül, őszintén beszél, mint a gyerekek.
Ő pedig szégyenteljesen hazudik, mint élete nagy részében.

- Bocsi Cas, mennem kell, mert…- elhallgat. Remeg a levegőben az álkifogás, mindketten tudják.

- Menj csak.

Dean idegesen, mint akinek valóban, nagyon fontos dolga van, zörgeti a zsebében a slusszkulcsot, Castiel pedig összeszorítja a száját, és arra gondol, hogy a fájdalom is egy érzelem, az élet szükséges velejárója, az ellenpont, ami miatt ismerheti az örömöt.

Ettől függetlenül belevágja az öklét a falba. Az is fájdalom.

Vércsíkok az ujjpercek között. Egy összemaszatolt gitártok. Egy este a sápadtan villogó kórházi várón.

*

Dean meredten bámulja az utat maga előtt. Hosszú, önmagukat felzabáló kilométerek Oregon felé, a ködlámpa bágyadtan pásztázza az üres sötétséget. Elröhögi magát, amikor rájön, hogy semmi nem jellemzi őt úgy, mint ez a kép: az út a bőre alá ivódva, a hamburgeres zacskó az anyósülésen, a kényelmetlenre gyűrődött öltöny. A magány.

Fél kézzel a rádiót tekergeti, valami éjszakai blokk megy, klasszikus rock.

- Carry on my wayvard son-

Dean Winchester sávot vált. A készülék serceg egy ideig, de csak egy állomást tud befogni, még mindig a Kansas.

- Though my eyes could see I still was a blind man-

Felhorkan. Néha ilyen holdporos estéken, amikor egy árva kamion sem húz el mellette az úton és az egyedüllét az Impalába bilincseli, számba veszi a szentimentális alapon meghozott rossz döntéseit.

Amikor tönkretette az esetlegfia születésnapját, mert váratlanul beállított hozzájuk egy csomag ajándékkal, Lisa pedig, aki épp a grillhez tisztított a zöldségeket megvágta a kezét az ijedtségtől, a sürgősségin kellett összevarrni. Vagy amikor átvette az apja üzletét, utálta, de csinálta, hamis mosollyal, fiúi kötelességből. Amikor valami apróságon összeszólalkoztak Bobby bácsival, és hiába rohant, nem ért elég gyorsan a kórházba.

Amikor kihasználta Joannát.
Amikor ott hagyta Castielt.

- Though my mind could think I still was a mad man-

Dean Winchester sávot vált, és a következő lehajtónál visszafordul.

Ujjaival a kormányon dobol, énekel, és életében először valami elvetemült ötlettől vezérelve ő is hinni kezd benne, hogy a béke elérhető.

*

Ezelőtt két hónap telt el, két néma, üres, hangoktól megtépett hónap.

- Khm. Hé. Bocs a múltkori miatt hogy csak úgy, izé, elrohantam.

Két hónap, amíg szándékosan autóval közlekedett.

- Üzleti úton voltam, tudod, a családi biznisz, amiről már meséltem.

Nem, nem meséltél.

Castiel csak nézi, kifürkészhetetlenül. A ruhája gyűrött, a szemei beesettek, nincs nála gitár.
A sínek mellett bóklászik, néha napokig bolyong az ívekbe borult oszlopsorok között, mint aki magát keresi itt, a mindennapok templomában. Beérkezik az utolsó járat. Tadamm-tadamm-tadamm. Dean mosolya elhúzódik a fekete ablaküvegeken, félúton van az elszánt és az elvetemült között.

- Izé Cas. Lenne kedved beülni valahová egy sörre. Kávéra. Kólára. Bármire.

Nem várja meg a választ, megragadja a kabát ujjánál fogva, és átküzdik magukat a bulizni induló, buliból érkező egyetemisták lelkesen részeg csoportján.

*

Aztán valahogy Dean lakásán vannak. Castiel halkan, szinte csak magának dúdol, hogy élettel töltse meg a teret. Lassan, csodálkozva néz körül az üres felületeken.

- Ez az állandó lakhelyed?

- Az az Impala. Meg a motelek. Ez csak így van, leginkább Sam miatt, nagyon gyerek volt még, amikor ide jött egyetemre, gondoltam, nem árt neki egy állandó pont. 
Arról nem szól, hogy Sam a megérkezése után összeköltözött a barátnőjével, és a diplomázó bájmosolyoktól eltekintve jó egy éve nem beszéltek egymással.

Castiel megint azon a hangszínen beszél, amit nem tud hová tenni magában: őszinte, akár naivnak is lehetne mondani, ha a szeme nem lenne átkozottul komoly. Nem biztos benne, hogy átutazott élete alatt valaha is találkozott-e ilyen emberrel. Hogy létezik-e egyáltalán ilyen ember.

- Voltál már úgy, hogy belenéztél valaki szemébe, és nem tudtad elengedni?

- Figyelj őőő Cas, tudod, haverok vagyunk, és ezen így nem változtatott az előző négy-öt-nyolc üveg sem, oké? Nyugi. Ha kiütötted magad itt maradhatsz. Enyém a kanapé. – Már megint nézi. Dean szedelőzködni kezd, de a tekintet visszahúzza. Némán, erősen, ijesztően, újan. A legtöbb kalandja a festékes szempillák rebbenésével kezdődött és az összeszorított szemhéjaknál végződött, de most itt a szemek maguk hatnak, a kék íriszek a spotok alatt, meg az a nevetséges ballonkabát a felgyűrődött hajtókájával, itt bent sem vette le.

Ülnek egymással szemben a két ágyon és Dean sóhajt, óvatosan Castiel felé néz, de félúton elkapja a pillantását. A folytatás halkan, de élesen érkezik.

- Tudod, hogy halál van a szemedben? Láttam már az aluljáróban is, elnyelte a fényt. Az a szürke, fásult halál, ami a beletörődéssel, a meghajlással ér egyet. Vannak ilyen emberek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak fellázadni a sorsuk ellen, de te ehhez még fiatal vagy, Dean. Te még nem fáradhatsz bele a küzdésbe.

- Whoa na most nagyon mély lett valaki. – Dean szavai inkább csak fáradtak, mint bántóak. – Mondj valami újat. Te biztosan tudod. Éhbérért zenélsz egy szutykos aluljáróban, hogy az emberek között lehess, megfigyelsz, azt mondod, aztán meg idejössz nekem pszichológust játszani, hát oké: halljuk. Mondd csak végig milyen elcseszett szar vagyok. Hallgatlak. Tessék. Javárj. Most biztos a családi hátterem jön, igen, anyám meghalt gyerekkoromban, az öcsém utál, mert azt hiszi, el akarom rontani az életét, erős apakomplexus, dekurvajól kitaláltad, folyamatosan mennem kell, hogy azt érezzem, hogy élek. Benzingőz, hamburger és olcsó motelek. Kösz, nem kell szembesítened vele.  

- Dean. Csak segíteni akarok.
- Kin? Magadon?

- Az embereken.

- Cas. Nem mintha meg akarnálak bántani de… te komolyan azt gondolod, hogy csak, mert minden nap látsz valakit, fogod magad és így - csettint-  beleavatkozhatsz az életébe?

Ha most nem mondja azt, hogy elég, és nem sétál ki az ajtón, akkor soha.

Dean nem tudja, hogy ez vajon miért zavarná ennyire.

A másik azonban csak mosolyog.

- Igen Dean, valóban ezt hiszem, és ha egyszer jobban körbenézel, te is láthatod, hogy így van. Az emberek magányosak, elzárkóznak egymás elől az önmegvalósítás és az önérdek miatt. Azt vettem észre, hogy védeni próbálják magukat, igyekeznek semmilyen támadási felületet nem hagyni… mintha csak a rossz jöhetne át. Ezzel az örömtől is elzárkóznak. – előrehajol ültében, a tenyereivel a combján támaszkodik, és a szokásosnál is szebb a nyak íve. Dean nyel egyet.- Gondold csak végig az ismerőseid. Boldogak? Békében élnek egymással, van valaki, akivel megoszthatják a terhüket? Vagy önmagukba szorulva üvöltenek, de nem elég erősek beszélni róla? Mindenkinek van baja, a maga keresztje, ha úgy tetszik. - Castiel csendesen, mélyen beszél. - A legmagányosabb utazónak- jelentőségteljes nézés, - is szüksége van emberi kapcsolatokra. Sőt. Talán nekik a leginkább.

Winchester, csak most ne vegyél róla tudomást hogy soha ilyen gyönyörűt, ilyen igazat nem láttál.

 Dean száján ironikus mosoly játszik.  

- Oké ez megint nagyon mély. Pluszban rohadtul kínos is.

- Micsoda?

- Hogy egy idegen pasas ül az ágyhuzatomon, és lelkizik. Kurva ijesztő vagy ember.

Castiel fanyarul elmosolyodik.

Dean feláll és hoz maguknak még egy-egy sört.

- It was just a kiss...

*

-...I'm caught up in this moment, caught up in your smile.

Az ének biztonságába süppednek, vissza az örök kezdethez, ahogy szárnyat bont felettük a hajnal. Castiel mellkasa templom, a hangjai soha el nem mondott imák, a halvány, reggeli borostát körbesimítja a dallam. Lassan hullámzanak, túl már minden őrült, heves mozdulaton, elcsitulva, a dobbanások ütemére. Dean haja a nyakára tapad, Castielé a homlokába, Dean ajka Catiel nyakára, a borosták pedig lágyan karcolódnak egymáson. A testhő pulzál körülöttük.

Dean végigsimít Castiel oldalán, csípőig, vissza, egyesével eljátszva a bordák enyhén kiálló ívén. A bőr remegve reagál. A mellkasuk boltozata egymásra hajlik, bezárja a körívet.

Castiel szemei lehunyva, mint mikor énekel, önátadásra, áldásra.

Dean szemei lehunyva, békére, feloldozásra.

A reggelen lassan átszűrődik a kanapé illata, és egy egészen halk, torokból induló dúdolás.

Castiel elmosolyodik.

I've never opened up to anyone
So hard to hold back when I'm holding you in my arms
We don't need to rush this
Let's just take it slow

* 

1. LOW ROAR-HELP ME
2. MAY THE ROAD RISE TO MEET YOU (Irish blessing)
3. MUMFORD AND SONS- NOT WITH HASTE
4. COLDPLAY- HURTS LIKE HEAVEN
   (KANSAS - CARRY ON MY WAYWARD SON)
5. CAT  POWER- WEREWOLF (és a jelenet, ti huncutok.)
6. LADY ANTEBELLUM-JUST A KISS