powder | angelene

Névtelen*-em felvetette, hogy tervezek-e folytatást a powder-hez, és bár nem terveztem, de ennek nem lehetett ellenállni. Tehát megszületett, és angst lett a gyermek, óvatosan vele. 

Közben pedig jött és győzött egy zene, ami felbonthatatlanul beleépült (olyannyira, hogy címadóvá is vált.)


*ki vagy te éji vándor

powder | angelene

A vér.

Felcsendül egy pokoltrombita, majd még egy, és egy újabb, fültépő összevisszasággal, a hangok egyesével szivárognak ki az ablak résein.A levegő elkezd összeszűkülni körülötte. Vákuum. Lélegzetért kap, küszködve, fájdalmasan, az arcizmok ösztönösen követik a mozdulatot. A visszapillantóból egy összefacsarodott arc néz rá vissza, őrült, szinte démoni szemekkel, ahogy egy szemtanú majd a híradónak leírja.

Mered a kezére, rátapadt vörös hajszálak és sár, gyorsan pislog, hogy eltűnjenek, a csontjai átütnek a vékony bőrön, a napszemüveg az orrára csúszva, szájára ráfagyott az átok. 

A kormánykerék felszínén végigfut egy hajszálrepedés.

A vér lassan körbefolyik.

Azirafael a porban térdel, hátravetett fejjel imádkozik, ő pedig nyakának ívén leszáll a pokolba. Könyörög, hogy ne nézzen rá, tudja, hogy rá fog nézni, érzi feszülni kettejük között az energiát, máshogy, mint eddig, de ugyanolyan nyomravezetően.

A pillantás mellbe löki és belevágja az ülés háttámlájába. Megbotránkozás, kavargó, szeszélyes fájdalom, hibáztatás kellene, hogy lobogjon bennük, de csak üresség van, borzalmas, kitartott, csendekből összeszőtt üresség. Pár pillanatig állja, felvetett fejjel hagyja, hogy a könnyes szemek szétmarjanak benne valamit.

Tudja. Nem hibáztatja.

A vér ádáz, mohó szomjjal issza magát a betonba.

A kékek most végigsimítanak rajta, könyörögve, feloldozva, és Crowley gyomra felfordul.

Indulatból sebességbe vágja az autót és elhajt. A rendőrök véleménye később megoszlik, hogy egy kis piros Bogarat vagy egy szürke BMW-t láttak-e.

Angelene where could you be 
I dived and I swam with the ghosts 
There's one sea between us now 
That's just what kills me the most

Hullámzanak vele az országutak, keresztül a városon, át a Temzén. Egy pillanatra megkísérti a víz, a mély, a hűvös, de csak vezet tovább, üresen, a beton érdektelen mintáit figyelve.

Felbúg a telefon a kesztyűtartóban. Egy intéssel elnémítja.

*

Az éj szokatlanul ragyog odakint. Bemehetne egy hotelbe, városi fogadóba, egy lerobbant motelbe ahol koszosak a falak és az eltömült csövek surrognak jó éjszakát a falakban, öntudatlanra ihatná magát olcsó whiskeyvel egy kocsmában, vagy… vagy visszaindulhatna.

A telefon megállás nélkül pittyeg.

[1 új üzenet: Azirafael]

Kerestelek. Merre jársz? Aggódom érted.

[1 új üzenet.]
Válaszolj, kérlek, tudom, hogy elolvastad.

[1 új üzenet]
Kérlek.

Ujjai szórakozottan simítanak végig az érintőképernyőn. Blokkolja a beérkező hívásokat, és visszadobja a kesztyűtartóba. Kiszáll az autóból, hogy mozogjon egy kicsit, hazudja magának, igazából csak nem tud egyedül, a fémbe zárva maradni. Az éjszaka fölé borul, a csillagok átderengenek a felhőtépte égbolton, egyesével fúródnak a szemébe. Akár szép is lehetne.

A közeli erdőben mozgást érzékel, majd egy kutya somfordál el előtte, nyakörv, biléta, a pórázát maga után húzza. Pár méterrel mögötte feltűnik a gazdája is, huszonéves fiú futónadrágban, pulóverben, fázósan dörzsöli össze a kezét, majd füttyent az ebnek.

Crowley visszatarthatatlan késztetést érez a gonoszságra. Az érzés elárad a csontjaiban, és a rég nem tapasztalt, mindent átható erővel tölti meg, forróság a mellkasban, remegés az állkapocsban; öntudatlanul is megemelkedik a mellkasa, mintha láthatatlan erők húznák fel, ősi mélyről. Lehunyja a szemét, összpontosít. 

Visszaindulhatna.

Hazamehetne.

*

A keserűség az utolsó emléke. Az autó mellett ül, lecsúszva, vállával a karosszériának támaszkodva. Üvölteni akar. Fokozatosan, sziszegve engedi ki a levegőt, majd próbálkozva az ég felé löki a fejét. A hangszálak megremegnek, halk nyögésből fulladozó hörgésbe csapnak. Megfeszül az állkapcsa és visszahúzódik az íny, a nyál, a fogak fehérje. A hang törne ki, forrón, fájdalommal, de valami nem engedi ki, a tehetetlenség szétfeszíti, itt a vége, ennyi volt, beleragadva egy érzésbe, egy képbe, egy életbe…

Megfordulva ívből belevágja az öklét a vezetőülés felőli ablaküvegbe.

A vér lassan csordul végig kézfejen. Ránéz, és a pillanat megáll egy időre, míg a vékony csíkok a bőrén kívülre rajzolják az ereit, hallgatja a szívdobbanásait, ahogy felerősödve megtöltik a teret, bevonják a külvilágot és önmagába lakatolják.

Belerúg a lökhárítóba, majd lefeszíti a rendszámtáblát és szilánkká zúzza vele az első szélvédőt. Szisztematikusan dolgozik, egyenes mozdulatokkal, öröm és megkönnyebbülés nélkül, szívdobolásra, dumm-dumm, dumm-dumm.

Utolsó simítások, hátralép, és megcsodálja a horpadozó roncsot, az egykor fenséges, ragyogó Bentleyt. A pusztulás egyértelműsége valamiféle megnyugvást ébreszt benne.  

Halkan, mintegy lopva veszi a levegőt, a telefon pittyegése az egyetlen hang az éjszakában. Kitartóan szól, állandó magasságon, egyforma hangerővel, buta kis életkedvvel. Remegő kézzel nyúl utána, az ujjai egy darabig bajlódnak a zárral, majd megtalálva elmaszatolják a vért a képernyőn.

[6 nem fogadott hívás]

A motor csak másodszorra indul, de akkor felüvölt, mint a sebzett állat, ami a halál elől menekül.

Angelene where have you been 
I'm weary and stuck in my head 
Marble skies in the evening sun 
I'm lost and I carry the dead 

*

                                                               

Kopog, mintha nem itt lakna. A Menny kapui rég bezárultak, a Pokol kivetette magából, most pedig az utolsó ajtó is csukva áll. Közönyös fehér fa, egyszer régen viccesnek találta, hogy Azirafael szárnyakat mintázó díszt akasztott rá. Azirafael szeme most vörös, a haja lelapult, a nappaliból kiömlő neonfény átszűrődik a kinyúlt pulóverén, természetellenesen világít át rajta. Megpróbálja megölelni, de Crowley szó nélkül ellép mellette. Nem mer, nem tud, nem akar a szemébe nézni. Lassan a kanapéhoz sétál, féloldalasan leveti magát. Bakancsán sár, öklein vér, a csőnadrágja szétszakadt. Egyik szemüveglencséje szétrobbant és felsebezte az arcát, de a szemek üressége a legijesztőbb. Az árnyékok egészen eltakarják a szűk, sötétségtől gomolygó pupillákat. Az angyal ismét felé indul, de ő egy éles kézmozdulattal megállítja.

Azirafael a mozdulatba fagyva marad mellette, érintésen kívül.

A csend körbeöleli őket. Átható, tompa némaság, amikor mindent kellene mondani, de mégis lehetetlen. Kiragadott pillanatok a valóságból, felszínre törő gondolatok, gondolatban végigjátszott és elvetett párbeszédek. Egyikük sem mozdul, csak az ég hajnalodik körülöttük fokozatosan, szürkén.

*

- Örülök, hogy visszajöttél.

Crowley biccent, és a megszáradt vért kapargatja az egyik gyűrűjéről.
- Sajnálom.

- Tudom.

- Nem értesz, angyal. Ezt most tényleg sajnálom.
Azirafaelből lehunyja a szemét, és elrendezi az arcvonásait, hogy csak a szeretet látszódjon rajtuk.- Nem a te hibád.
- Kurvára de. Ne akarj felmenteni, ne akarj megváltani. Most ne. - közel hajol hozzá, és a fülébe suttog, kéjesen, forrón- Öltem, angyal. Megint. Tudod, milyen az? Elvenni egy életet? Csak úgy nosztalgiából, a régi idők emlékére. Tudod?- felegyenesedik, magához rántja és ujjaival a hajába tép. Rámarkol a szőke tincsekre, és nem tudja irányítani, egyre jobban rászorít, el akarja engedni, de ujjai karomba görbülnek.    

Azirafael rémülten rázza meg a fejét

- Ez nem te vagy. Crowley, kérlek. Kérlek.
- Tettem egy ígéretet, és elárultam.

- Véletlen baleset volt. Így kellett történnie. – Azirafael maga is küzd a remegéssel, de kimondja -Nyugodj meg, kérlek.
Undorodó horkantás.
- Kérlek, Crowley.

- És itt vagyunk megint, könyörögsz. Uunom.

Azirafael szó nélkül megfordul és lekuporodik a szemben levő fotelbe. Tüntetően felhúzza a térdeit, rájuk támasztja az állát, és néz. Vár, csendben figyel. Leköveti minden levegővételét, nem kérdez, nem okol. Hosszan kitartja a szemkontaktust, és engedi, hogy a másik belesüppedjen a tekintetébe. Crowley eleinte megpróbál mindenhová nézni, mintázatokat keres a dohányzóasztal üveglapján, megállapítja, hogy a hármas számú növény (törzskönyvi nevén Harmadik Isaac, a Páfrány-ház utolsó leszármazottja) a szokásosnál is sápadtabb és lassan példát kellene statuálni vele, de szép párna az ott a fotelben, jé kint maradt egy bögre pár nappal ez előttről a könyve mellett, milyen vékonynak tűnik Azirafael bőre, akár a pergamen vagy a sárgás bibliapapír, látja az árnyékokat az arccsontján és a szempillák ívét elhúzódni, finom arany ívek a beesett szemgödörben és-

A szemek megint megtalálják. Finoman simítanak végig rajta, fel-felemelik a tekintetét, egyre hosszabb időre, majd végül összekapcsolódnak. Crowley az öklébe gyűri a párnát, és hosszú ideje először megrezzen a szeme: az izmok finoman megrándulnak, majd apró szúrások egész sorozata a vékony hártyán. Összeszorítja, hogy ne könnyezzen be. 

Azirafael hangja most tárgyilagos.

- Kate-nek hívták. Hét és fél éves múlt, a szülei elváltak, édesapja nevelte. Volt egy nyuszija, akit Caramel-nek nevezett el, a bundája miatt. Iskolából tartott hazafelé. - Azirafael sóhajt egy nagyot. – Már jó helyen van.

- Aha. Biztosan.

Elbeszélnek egymás mellett. Kötött sapkája volt és hatalmas barna szemei. A kutya vinnyanásától még most is üvölteni akar.

Ez az a mosoly, amit soha nem akart volna a másik arcán látni. Ezt a beletörődő, fájdalmas, tehetetlen, elfogadó mosolyt.

- Így kellett lennie, nem tehetünk a Terv ellen semmit.
- Elfelejted, hogy fellázadtam.

- Elfelejted, hogy az is a Terv része volt. Valamint azt is, hogy én is…-itt megáll egy pillanatra, mintha elgondolná, hogy ki meri-e mondani a szót- fellázadtam. A magam módján, magam ellen, és talán Ellene is.

Crowley tüntetően elfordul, Azirafael pedig kisétál a konyhába. Pár percig pepecsel, bögrék összecsendülő hangja, nyújtózkodik, hogy elérjen egy üveget a polcon, lever egy tálkát, és bosszankodva összesöpri a szilánkokat. Tálcával egyensúlyozva lép vissza, az asztalkára csúsztatja, és visszaül előbbi helyére. Elgondolkodva nézi a kavargó folyadékot, fel sem tekintve folytatja, hangjában egyenlő arányban keveredik büszkeség és bánat.

- Döntöttem, amikor kellett, és melletted döntöttem. Kárhoztam, amikor kellett, és érted kárhoztam. – Crowley erőltetetten felnevet, és színpadiasan, lassan tapsol hozzá.
- Hát ez szívet tépően gyönyörű volt, tényleg, mindjárt belehalok. Melyik könyvedből idézted?

A visszavágás talál. Ülnek egymásnak félig háttal. Azirafael keresztezett lábakkal a puha fotelben, Crowley pedig a bőrkanapéra feszülve, szétvetett tagokkal, megadóan.Csüggedten, csak maga elé suttogja, hogy nem akarta, nem akarja, sosem akarja bántani. 

Egyetlen dolgot akar: büntetést, azt a szenvedést, amit talán nem a halál, hanem a megtisztulás kövez. A gondolatok megállás nélkül rohannak a fejében, végtelenített sorozatban a lázas el akarok menni, a küszködő nem futhatsz el majd végül az innen már nincs hová menned kiábrándulása. Újra és újra.

Ott marad. A lakás rájuk zárul.
Kezébe temeti az arcát, és artikulálatlanul mormolja bele, undor és fémes vérszag:
- Gyűlölöm magam. Felfoghatatlanul és gyomorból. Menj el innen angyal, menj, amíg tudsz.

Azirafael mozdulatai tudatosak, járása magabiztos, a teste hullámzik, ahogy átsétál a nappalin és leül mellé. Kezét az övére helyezi, pár pillanatig érzik a vér és az apró csontok remegését, majd Crowley maga felé rántja, és megcsókolja. Dühösen, értelmetlenül, fájdalmasan. Szájában keserű kakaó és whiskey íze. Azirafael két levegővétel között végigsimít az arcán, és az ajkai közé suttogja:
- Sehová.