vérálom


NAGYON KÍSÉRLETI
nagyon egyszeri
nagyon kérlek, hogy ne ezzel kezdd az olvasást, ha most tévedsz ide.
:>


műfaj: (rém)álom-impresszió,
a logikai össze-nem-férhetőség és a töredezettség ennek köszönhető
Dean és Castiel, és az érzések, Dean álmába szűrve. 
zenéje: itt

személyes off: bocsánat a kimaradásokért, irógörcs is van meg tanulásrohamok is meg mindenség.*sóhaj*



Vérálom

Egy sötét helyen vannak, vállukat összevetve, egymást védő pozícióban. Akna talán, vagy barlang.
Ketten elől, mögöttük sorban a masszává olvadt, lüktető tömeg, némák, arctalanok: a katonáik.
Körbenéznek- semmi.Néma, feszült várakozás.Tikkel az ideg a homlok mögött.
Valami közeledni fog, a jelenléte előregyűrűzik.
Nem néznek egymásra.
Nem néznek hátra.

Hirtelen három alak lép ki velük szemben, egy magaslaton, kőpárkányon, a homályban egyensúlyozva. Kettő előrébb áll, bekötött szemmel, vakon. Középen egy fiatal nő, tartása királyi, melle hegyes, kezében kard, előrelép, és egyetlen mozdulatból lecsapja a bal oldali árny fejét.

Ez volt a jel : ebben a pillanatban fény robban a levegőbe, inog kicsit, majd egy szám rajzolódik ki: 16000. Ellenségek száma, talán idő, vagy borzalmas kódolt jel, meredve nézik.
Szögletes vonalakkal dereng, mint a digitális visszaszámlálás a bomba oldalán.
Émelyítően fehér.

Körülötte lassú, gonosz fényekkel telik meg a helyiség, tompa füstpászmák gyűrűznek elő, fullasztó szürkék és halványlilák. Lassan, fokozatosan emberek buknak fel a ködből, férfiak és nők vegyesen: balett-táncosok. A levegőbe függesztve lógnak, és valami erő embertelen tartásokba feszíti őket, a semmin lengenek, tapad rajtuk a ruha és feszül a bőr. Sikoltanak: vicsorgó vigyorra húzott ajkaik közül szakad ki a levegő.
Újra- és újrarendeződnek, gyorsan, csapkodás-szerűen, monumentális alakzatokba, táncolnak, a föld felett, öntudatlanul, fájdalmasan, testeik alkatrészek csupán. Most lüktető ovális ívek lágyan egymásra hajolva, majd egy torz arcú lány születik meg középen, kiemelkedik, a redők hullámzanak, fenevad szájává válnak, hörgés és a szemek fennakadt fehérje, 
ahogy a szájkapocs összezárul, csattan, emberek ütődnek egymásnak, a csapódás erejétől csontjaik szilánkra hasadnak.   

Danse macabre.
Körülöttük nyúlós füst.

A háttérből valami közeledik.
Lassan, araszolva, ráérősen.
A táncosok egyetlen megfeszült pillanatban összenéznek, többeknek kitörik a nyaka, az üres térben jól hallatszik a reccsenés- majd némaság.
A bemutatónak vége, egy testként menekülnek, hátrálnak vissza a füstbe.
Valami közeledik.

 váltás

Dean a karján levő, elmosódott jelet mutatja az őrnek. Az felvonja a szemöldökét, morog, de végül felvonja a sorompót. Bent minden zöld, szürke, katonai, a por belepi az embereket és a sátrakat is.

Nem emlékszik, hogy átvágott volna a táboron, de már egy belső helyen vannak, a fő sátorban talán, Castiel pedig hozzá lép- a szeme törött, könyörögve tartja maga elé vérben ázó tenyereit. Dean tudja, hogy a másik valami fontosat tett, valami sorsdöntőt. Castiel most hős.
- Ha csak megmosakodhatnék. Ha valaha lemoshatnám… - Dean szelíden a székre nyomja, és hoz egy lavór vizet. Belemeríti Castiel kezét, óvatosan, majd az ujjak közül lesimítja a mocskot. Fémszag van. A ragacsos vér sűrűn átitatta Castiel nadrágját is, és ő azt hiszi, hogy ki tudja mosni. Meg tudja tisztítani. Vizet mer a markaival, majd az anyagra önti, és erősen, szinte eszelősen dörzsölni kezdi.  A vérfoltok elkenődnek, kifakulnak, szétterjednek, ő pedig egyre lassabban, mind nagyobb mozdulatokkal dörzsöli a másik lábát. Castiel combizmai remegnek a simítás alatt. Az ujjpercei alatt érzi az erek dobolását és a hús ideges csomóit.

Előtte térdel, és homlokát Castiel térdének támasztja. Így maradnak pár pillanatig. Bárki másnál megalázónak érezné a helyzetet.

 váltás

Később van, de időérzéke nincs. Egymással szemben állnak, egy pillanatnyi csend a káosz és az öldöklés közepette. Arcuk szinte összeér, és csak figyelik egymást. Pár milliméter csupán, érzik a másik hőjét és azt az erőt, ami ilyenkor egymás felé húzza az ajkakat, de nem tesznek semmit. Az érzés, a megnyugvás lágy ernyőként lebeg körülöttük. Dean előre akar hajolni, megkapni és lélegzetvesztésig csókolni, de nem mozdul.
A szája bizseregni kezd, lélegzetük észrevétlenül összeolvad.
Egy kitépett perc nyugalom a pokolból.

 váltás
  
A világ hirtelen perspektívát vált: most ő Castiel, az ő szemeivel néz, és az ő hangján beszélget Sammyvel. Dean, az igazi, eltűnt valahol.
Sam magyaráz. Sam hihetetlenül fáradt, haja az arcába lóg, néha idegesen kisöpri. 
Szeme alatt a lövészárkok árnyai.
- Cas. Megmentetted. Kihoztad a Pokolból, megmentetted akkor, és most is. Ő is képes erre. Hagyd, hogy megtegye.

Deannek feltűnik, hogy Sam borostás, hóna alatt egy paksamétányi iratot szorongat és a többi embertől (szürke-zöld egyformaság) eltérően  flanelinget visel.Castiel farmerban volt, ő pedig, ahogy lenéz magára, döbbenten állapítja meg, hogy a katonák terepbarna egyenruháját viseli.

- Cas, figyelj rám. Gondold végig, mit tettetek már egymásért…te, mit áldoztál értünk…érte.
Deant megdöbbenti, hogy hogy végig tudta.
Hogy talán előbb tudta, mint ők.
Sammy, ez a hihetetlen bizakodó, az eltörődöttségen is átér a mosolya.
- Meg tudjátok menteni egymást.

 váltás

Dean zihálva felébred, elfordul, és küzd az ellen, hogy görcsbe ránduljon.
A szája azonban így is összeszorul.
- Baszd meg, Cas.

Visszazuhan.

 váltás

Óvatosan, finoman végigsimít Cas arcélén, a másik belesimul az érintésbe. Egymás mellett ülnek egy álló vonatkabinban, vagy egy régi katonai terepjáró hátsó ülésén, és az őr, aki beengedte Deant a táborba, elsétál mellettük, feszült léptek az ablakkeretbe fogva, mint a régi filmtekercsek képkockái; kerek napszemüvegén át megrovóan néz rájuk. Az elindított mozdulat megreked a levegőben. A keze maga mellé hull. Ülnek egymás mellett a kopott ülésen.

váltás

Dean ismét felriad.



Megjegyzések

Névtelen üzenete…
"Now i'm collecting your souls tonight..." Küldetés teljesítve.

Részemről igen, álmodtam már karakterekkel és az sem volt sokkal felemelőbb ennél.
A zenével együtt kavargó nyomasztón volt szürreális, az első kép ragacsos, barlangos félelme kísért végig.

Két helyről idéznék, aminél az volt az érzésem, megint megpróbálod az írásoddal kitépni-megszaggatni-összeszigszalagozni a lelki világom:

A vérfoltok elkenődnek, kifakulnak, szétterjednek, ő pedig egyre lassabban, mind nagyobb mozdulatokkal dörzsöli a másik lábát. Castiel combizmai remegnek a simítás alatt. (...) Előtte térdel, és homlokát Castiel térdének támasztja. Így maradnak pár pillanatig. Bárki másnál megalázónak érezné a helyzetet. (Azzal, hogy így lassultak a mozdulatok és egyetlen intim pillanatban megdermedtek.... ahhhh)

Egy kitépett perc nyugalom a pokolból. (Nem tudom, ez volt e a mondat célja, vagy csak egész egyszerűen a kettejük közti teljes-totális harmóniát akartad ezzel ábrázolni, de számomra ez csók volt.)

Örülök, hogy olvashattam tőled. Újra.
Raistlin üzenete…
Ez tipikusan az a műfaj, amiről nem hinném el, hogy működik, nem ebben a formában, és akkor jössz te, és csinálsz egy ilyet, és annyira tökéletes, hogy tervezettnek tűnik, mint az első határozott, fekete ecsetvonás egy papíron.

És kibomlik belőle valami fenyegetően gyönyörű.

Nem tudom, jó ötlet volt-e hajnali kettőkor, a zenével, félálomban olvasni, de talán így hatott igazán, így lett valódi rémálommá - a pánikrohamaim tünetei vonaglottak végig rajta, megfordult a fejemben, hogy abba kéne hagynom, mert túl sok és túl erős és túl veszélyes, de csak folytattam tovább.

Ezeknek a szavaknak erejük van és hatalmuk van, hatalmuk van megteremteni egy világot, képsorokat, szagokat, ízeket, érzéseket, és hatalmuk van arra, hogy úgy lássam és érezzem mindezt magam előtt, hogy közben tökéletesen jelen vagyok a testemben, a húsom börtönében, és nem hittem volna, hogy elérhető ez az állapot pusztán szavakkal - a félálom riadása; de neked sikerült, szóval mától tartok tőled.
Eva Reyklani üzenete…
Kérdésedre válaszolva: én szoktam fandomokkal álmodni. Néha még összefüggőt is.
És bár már nappal van, de mivel szerencsétlenségem volt valami nyomasztót álmodni, ezért a legteljesebb mértékben átjött a hangulata.
Lassú süllyedés a szürreálisba, fennakadt lélegzetvétel, rémülten dobogó szív és valami ősi pánik gyűrűzik elő az elme legsötétebb részéről, végigmászik a gerincen, jeges markába szorítja a szívedet, de még itt, ebben a pokolban is akad, amibe lehet kapaszkodni, ahogy ők kapaszkodnak egymásba.
Igazából nagyon szeretném elmondani, hogyan hatott rám, de kicsinek, jelentéktelennek és enyhén paranoidnak érzem magam.
Úgyhogy vérrel felmázolom a szobád falára, hogy lélekkinzóan borzongató volt és aztán elásom magam a rózsák alá.
Köszönöm, hogy olvashattam!
mango üzenete…
HÁT MÉG én hogy itt látlak csatangolni,
újra.

Nagyon érdekes, és igencsak örülök , hogy csókot láttál oda - mert az én képzeletbeli verziómban nem volt, csak a feszült egymás szemébe simulás; de így újraolvasva valóban, csók is lehetne. És ez az egész annyira ők, ez a két lehetne-betyár
ez a két szerencsétlen sütőtök
LEHETNE
*elcsuklik a hangja *

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, a kiemelésekért pedig külön lelkes hála.

(p.s.: tudom, hogy a múltkor beígértem egy fluffot. Tudom, hogy ez nem az. Nehezen jön össze az a habfelhős boldogkodás. De talán majd csak talán? :D)
mango üzenete…
1.) neszneked takaró
2.) neszneked túlcukros forrócsoki
3.) sajnálom, tényleg ;u;
4.) emellett baromira köszönöm, tartani pedig nem kell, nem, óóó nem-nem.

(Személyes a margóra: nagyon érdekes volt, és nem mondom, hogy nem élveztem ennek az írását [legalább annyira, mint ahogy féltem tőle, hogy milyen lesz.] Az viszont biztos, hogy rendszert és stílust nem csinálok belőle.

Az 'ihlető' álom után nagyjából fél óráig én is fizikailag képtelen voltam felkelni az ágyból, reggel volt és késésben, görcsben összehúzódtam a takaró alatt és arra gondoltam, hogy el fogom sírni magam, amiért megláttam a destiel kapcsolatot magát. Azt a lelki töltetet sajnos szerintem nem lehet, vagy nem tudtam átadni, ami a megvilágosodott, fénybe belesimuló igen- ezek- ők- ők- és- csak- így, olyan volt, mint amikor meglátsz egy képet vagy meghallasz egy zenét, és meglátod benne a formák alatt a lelkét. Szótlanul hagy.
Az impresszióknak és a módszeri újdonságnak viszont nem tudtam ellenállni, úgyhogy jött a vázlat, majd gépelés és a szerkesztés. Eredetileg szerettem volna még írni hozzá új jeleneteket is, de azt valahogy műnek éreztem volna, úgyhogy ennyiben maradt. Megdöbbent, hogy így tudott hatni rátok is. ;uuu;)

5.) ölel.
mango üzenete…
Óóó Éva,
egyszer majd leülünk és buta régi vígjátékokat írunk, és mindenki elfelejti, hogy angst van a világon. És pitét eszünk.

Nincs olyan, hogy kicsi, vagy hogy jelentéktelen vélemény. Én például ettől, annak ellenére is amit írtál, baromi boldog lettem. Az soha nem jelentéktelen.
Szóval nagyon szépen köszönöm, hogy írtál ^.~

Népszerű bejegyzések