teérted

Hannigram drabble

Will szemszögéből

Szóval most már félreérthetetlen kánon, hogy ezek ketten. És letagadhatatlan valóság, hogy ez nem lehet teljes, nem lehet tartós, hogy igazából léteznie sem szabadna, és lesz, amikor nem is fog.

Will akkor ott találja magát önmaga kiforgatott kételyeiben. 

Mi a jó döntés. 

Van-e jó döntés. 

(feelztenger és feldobott ötlet, köszönöm Raistlin.♡.)

 Teérted

Megváltoztatsz, magamra hagysz,

És én ott leszek, mint előtted.

Túllépek rajtad és megteszem, doktor Lecter, megteszem, Hannibal, ezt várod tőlem, és ezt várom magamtól én is, hah, mintha lenen ilyen hogy én, hát én sosem voltam.

Én te akaratodban lettem.

Követem a jó utat, kövesd az ösztöneid, mondod, hát én űzöm az álmot és talán egyszer elérem, talán egyszer az én állkapcsom csattan a torkán és akkor diadalittasan nézek majd fel, tapsolni fognak és megölelnek, az elmúlt évek minden kételyét belém ölelik vigasztalóan, elismerés lesz a léptem nyomán és bűnbánat a tekintetekben és a merev halál másokéban.

Reflektorok és vakuk robbannak majd az arcodba, üvöltöznek.

Te csak mosolyogsz, szikáron, szájsarokban.
Nézed, hogyan foszlik le rólad az árny, ónos, tömör füst, minden leplében a felismerések rettenete, a húsból elősikító iszonyat, akkor végre meglátják ami te vagy- de nem azt, amit én láttam,

Ők nem ismernek meg téged.

Nekik sosem hagyod.

Ők szörnyetegnek fognak hívni, és elkopik az egykori ember, a barát, gyűlölnek, tagadnak, és engem ez jó érzéssel kellene, hogy eltöltsön, a bizonyság langyos bizsergésével.

De csak magány lesz.
És te csak nézel, tudsz mindent, még ebben a pillanatban is, mintha te rendezted volna így.

A rendőröket, engem a kép sarkában, ahogy ökölbe szorítom a kezem,

Az elegánsan szürke időt és a kiművelt mozdulatokat.

Vagy talán mindez meg sem történik, talán az ujjaim fonódnak majd köréd és megmutatom neked, amit velem tettél: úgy adok majd hogy elveszek, adom önmagam aki vonz és elveszem az életed ami vonz. Remegni fog alattam az ádámcsutkád és én nyomást gyakorlok rá, amíg meg nem érted, amíg fel nem villan a szemedben az a fény.

Ahogy csak te tudsz rám nézni.

És akkor eltöröm a nyakad.

Játszottál.

Játszottam.

Veszítettünk.

Belém ivódtál, bele a remegő pórusaimba az összeszorult számba.

És én megtartottam a szokásokat és megtartottam a szövetkabátot.

                                                      

Talán bemegyek majd hozzád, talpam alatt az ismerős járókövek koppannak, koppannak, karomon a kabát, állam felszegve, és a szemedbe fogok nézni akkor,

És elfordulok, mielőtt meglátnám a mélyét

Tudni fogod, abban a pillanatban

Ahogy tudtad mindig

Már előttem

Mindig.

Nem bírom hallani a hangod, átjár a remegés.

Megfordulok, kisétálok,

És a napok visszacsúsznak időtlenbe,

Körbederül a kutyaillat,

Az űrtől sikoltó megnyugvás,

És én ott leszek,

mint előtted.