time and truth and hearts

Domestic (nem, nem fluff, bocsi) hurtcomfort a Captain America: The Winter Soldier után arról, hogy Bucky hogyan tud, ha vissza tud egyáltalán, illeszkedni az emberi életbe.

"Hihetetlen gyorsasággal találja magát az ágyhoz szegezve. Bucky fölötte térdel, kommandósszorítás. Dobban benne a vér, felveti a fejét és a vállait végigroppantva a végigvezeti az ősi erőt – ölj!- keze megemelkedik és madármód lecsap. Ujjai alatt ott dobol a másik nyaka."

Itt a zene ami a cím, és kicsit a hangulat is: ♪

Time and truth and hearts

Az eső alatt áll; egyedül, kint a balkonon, maga alá ejtett vállakkal. Steve bentről, csendben figyeli. A farmerja elszakadt, a dögcédula kiüt a trikó vonalán, nem vette le, azóta talán egyszer sem, és most a hajából csöpögő víz a tarkóján összegyűlve körülfolyja az érdes láncot majd csepp, csepp, legördül a nyak vonalán. Belekúszik a kulcscsontba, bele a fém hidegébe, végig az ujjak ívén és csepp, csepp, végül a pocsolyába körülötte. A nadrágszár a földet súrolja, a víz pedig lassan a térdéig visszaivódik az anyagon - áll a vízben, és a körforgásává válik ő maga is.

Viharzápor: felhőket robbant.

Remegés fut át rajta, ugyanabban a zárt, végtelenített körben: lábujjaitól az álláig egymás után feszülnek meg az izmai, gyorsan, pattogva, reflex-szerűen, majd görcs megakad a nyakában, egy pillanatra fejét úgy veti fel, mintha ki akarna törni, mintha bele akarna üvölteni az alkonyodó városba- aztán elernyed.

Csepp, csepp, zuhognak éles cseppekkel az emlékek.

Steve csak áll, és bámulja.

Nem látja az arcát.

*

Fél vállal az ajtókeretnek támaszkodik, kezében egy törölköző. Vár rá, csendben, meghúzódva, és Bucky csak akkor veszi észre, amikor már belép. Amikor már túl közel vannak. Egy pillanatra összeakad a tekintetük – hagyjálbékéntakarodjinnét, üzeni Bucky, - segíthetek - rebben vissza Steve. Most odanyújthatná a száraz frottírt, a vállaira teríthetné vagy beleburkolhatná, megölelhetné és hátba lapogathatná mint annyiszor. Felitathatná vele az esőt és talán a fájdalmat; de csak áll, és tehetetlenül gyűrögeti az ujjai közt.

Bucky ismét ránéz – Buckynak most fel kell néznie rá, fel pár centivel magasabbra, fel az idolra, a szőke hajra és a tiszta szemekre, fel az erkölcsre és a nemességre – kitépi kezéből a törölközőt, és a nyakába vágva, haját törölgetve elviharzik mellette.

Becsapja maga után a szobaajtót.

*

Steve utánanéz. Víznyomok a parkettán, sóhajt, majd szó nélkül feltörli. Behajtja a teraszajtót, visszaviszi a felmosóvödröt, majd bekopog. Kopp, kopp, kettő szolid a tölgyfaajtón, a saját ajtaján, a Buckyval közös – a szóra, közös, őszinte boldogsággal mosolyodik el- lakásukban.

Nem az számít, hogy az övé, hogy Bucky csak meghúzza itt magát, hogy máshová nem mehetne, máshol nem lenne biztonságos, hogy a világ azon része, aki tud a létezéséről dühöngő őrültnek és precíziós fegyvernek tartja- Steve-et csak az érdekli, hogy itt van, vele, ennyi év után végre ismét, és talán most tényleg örökre. Hogy vállon lapogathatja és segíthet neki visszanyerni önmagát. A régi Buckyt, akinek folyamatosan valami tréfa csillogott a szemeiben és aki megvédte őt, amikor kellett. Most viszonozhatja.

Bucky Barnes és Steve Rogers, együtt a legvégéig, csak ez fontos.

Bentről mordulás. Engedélynek veszi, óvatosan lenyomja a kilincset.

Bucky az ágy szélén ül, bámul ki az ablakon. Az üvegen és a hátán egyformán csorog le a víz. Profilból látja, az arcába tapadt vizes tincseket, és az arcán végiggördülő könnyeket is.

Steve mellé helyezkedik, és ismét megpróbálja átölelni.

Hihetetlen gyorsasággal találja magát az ágyhoz szegezve. Bucky fölötte térdel, kommandósszorítás. Dobban benne a vér, felveti a fejét és a vállait végigroppantva a végigvezeti az ősi erőt – ölj!- keze megemelkedik és madármód lecsap. Ujjai alatt ott dobol a másik nyaka.

- Bu-cky. Buck. Figyelj----rá—hám. – Steve minden erejét összeszedi, hogy beszélni tudjon. A szorítás nem gyengül, de nem is erősödik, egyforma, biztos satuba fogja. Bucky valami gyermeki érdeklődéssel vegyes kegyetlenséggel figyeli. A fókusza célkereszt, a bőrre tapad, a mélyben futó erekre és a bennük tomboló életre, a leszorított vérre és hangra, a finom, lágy szisszenésre, ahogy kifelé préselődik a levegő. Jobb kezével szorítja. Jéghideg.

Másfél perc.

- Bu--- Fölötte térdel, áldozata, prédája, és ő játszik vele. Haja Steve arcába hull, beletapad, és minden egyes lélegzete kineveti az alatta fuldoklót. Fokozatosan egy aprót enged a szorításon, Steve ösztönösen levegőért kap. Bucky arcán végigkúszik egy alattomos mosoly.

Két perc.

Steve minden erejét összeszedi, hogy jelen maradjon a pillanatban. Tudatosságot és ellazulást erőltet magára, kiképzés; emlékezz Rogers.
Végigborzong rajta a libabőr és mintha csak erre reagálna, Bucky szemében új szikrát vet az élvezet. Analitikus elméje pillanatok alatt felméri, elemzi, majd visszafordítja az ellenség gyengéjét. Kettőt talált, egy: levegőhiány; a másik fuldoklik. Kettő: ő maga; a másiknak valamiért fontos. Keze kicsit enyhít a szorításon, és amikor a másik levegőért kap ő közelebb hajol, még közelebb, egészen a bőréhez majd gyorsan az ajkai közé lehel, egy pillanatra összeérnek, az érintés forró és meglepően puha, Steve torkában megakad valami. Közben az elhasznált, langyos áramlat bekúszik Steve testébe és megajándékozza néhány plusz másodperccel.

Kettő és fél.

Ínyét felhúzva rávicsorít, majd kissé hátrább húzódik, és tűnődve nézi az alatta heverő férfit.

Persze befoghatná a száját és az orrát. Eltörhetné a gégéjét. Kitéphetné a légcsövet vagy egyszerűen csak összezúzhatná. De megbabonázza az ölés rítusa, és a másikban vergődő életvágy.

Három perc.

Tartalékolni kell mindent, Steve szeme elé foltok kúsznak, Bucky elhomályosul, Bucky, nem, már nem is ő, egy idegen, rajta térdelve, a sárba szegezi és a pajzs, oldalra nézne, de nem engedik elfordulni, valaki tartja a fejét acélmarokkal és félelemmel, a pajzs, a pajzs távol- szorosan összezárja a szemhéjait, koncentrálj, Rogers.

Bucky ajkainak emléke a bőrébe égve.

Újabb pillanatok.

Három és fél.

Steve kezei végig maga mellett pihennek, ki tudná szabadítani őket. Nem akarja.

Lehunyt szemmel elmosolyodik – itt vagyunk hát megint - majd egy utolsó elszánással újra felnyitja, és minden maradék erejét belesűrítve a másik tekintetét keresi. Végső elszántsággal kapaszkodik bele, úgy húzza magához, mint akkor, épp csak csípős szél helyett most levegőhiányos fülledtség van, itt Bucky tartja magát stabilan és ő zuhan.

Már csak a nézésével kommunikál, a kék íriszeken tompán szűrődnek át a barna hajszálak

- hiszek benned, hiszek benned végig, Bucky – és az ujjak most még erősebben fonódnak köré. Érzi, ahogy szökik a levegő, az összetett gondolatok és a halálképek lepörgése között már csak hörögni tud.

Aztán Bucky egy hirtelen lökéssel elengedi, az oxigén a sejtjeibe robban és ő önkéntelenül belemarkol a takaróba. Zihálva felbukik, felül, és levegőért kap.

Pár pillanat csend.

Pár ütemnyi szívdobbanás.

Bucky valamikor elhúzódott, és most megrogyva ül az ágy végében. Rázza a remegés.

Steve erősen megköszörüli a torkát, nyelvét végigfuttatja fogsorán, majd mély levegőt vesz.

A szavak lassan visszatalálnak hozzá, szavak körülöttük, kimondatlanul, és ő megérti.

- Ne…kérj elnézést.

Megölhettelek volna, válaszol Bucky szeme. Meg akartalak ölni, üvölti felé.

-Tudtam, hogy időben megállsz. James Buchanan Barnes, te sohasem fogsz bántani engem.

Végigsimít a lüktető nyakfelületen - az ujjak nyoma még ott kígyózik, lila zúzódások a tiszta bőrön. Bucky az ágy másik végéből, törött Bucky, apró Bucky, emlékektől szilánkokra hasogatott Bucky csak ül, és analizálja a történteket: nyaki sérülés, felszíni, gyógyulási idő: két hónap.

- Ezek a test sebei, Buck. Elmúlnak.

Közelebb húzódik, és átveti a karját a reszkető vállakon. A bőr illata még mindig nedves. A törölköző valahol a padlóra hajítva.

Steve Rogers suttog, mesél, ismeretlen hangokat dúdol, mély hangon berezgi az egész szobát, és Bucky lassan elcsendesedik. Ülnek az ágy szélén, lógó lábbal, Bucky feje a vállára bukik, ő pedig végtelen szeretettel húzza magukra a takarót. Hallgatják a némaságot.

*

Bucky dől hátra előbb.

- Éhes vagyok.

Steve oldaláról hirtelen eltűnik a világ. A levegő felsérti azt a részt, ahová az előbb még Bucky vonala illeszkedett. Egy pillanatig elgondolkodik, hogy ő is hátradől, és csak bámulják a mennyezetet, talán beszélgetnek, és beleszagol Bucky illatába, langyos föld, langyos bőr, hűvös fém, és talán átöleli, hogy megmutassa: ők, itt a világ közepén elzárva alkotnak szigetet, hogy üvölthet kint a vihar és zúghatnak bent a démonok, és szétcsapódhatnak az évtizedek emlékei de ők, ők itt lesznek.

Aztán Steve rájön, hogy ha így eldől, akkor nem tud mit kezdeni a jobb karjával, az beszorul közéjük, és összességében egy nagyon kínos helyzetet produkál. Megtámaszkodik inkább, és tenyerét a térdén pihentetve, mosolyogva fordul hátra.

- Pizza jó lesz?

- Mikrós?

- Nem, ha kijössz és meggyúrod a tésztát.

- Mikrós.

Steve a konyhában percekig nézegeti a fagyott dobozokat. Nem találja a perforálást, feltépni meg nem akarja, ujjai már egészen átfagytak.

Bucky közben egyenletesen morog a szobában.

Steve rámosolyog a kiszabadult pizzákra és a pizzák visszamosolyognak rá.

*

Visszkézből vágja szájon, reccsen a csont és Steve bőrén felfeslik a vér. Elharapja a nyelvét. Bucky lángol előtte, ő pedig mosolyogva hátralép, és suttogva csitítja.

- A barátod vagyok, Buck. Barát,  nem ellenség.- A másik megrázkódik, leejti a kezét, és szemében lassan elcsendesül a tűz. Kérdően néz fel rá, némi megbánással.

Steve kézfejével letörli a vért, és már vigyorog.

- Történelmi pillanat, hölgyeim és uraim: megálltál egy után. Van egy jó hírem - komolyan, bizakodva a szemébe néz- kezdesz belejönni, Buck.
A megszólított összevonja a szemöldökét, majd alapos átgondolás után, bizonytalanul válaszol

- ...barát. - Steve bólint, felé nyújtja a kezét, Bucky bionikus karja pedig már a csuklójára is fonódott, áthajítja a lakáson és a nappali falának csapódva a földre csúszik.   

- Sőt, ami azt illeti, te hombárfejű  - nevet rá feltápászkodva, - a legjobb barátod.  

A sérülések és a boldogság között fordított összefüggés húzódik.

Bucky hónapok óta ingadozik a fájdalom okozása és annak elviselése között: a fizikai sérülések lassan, támogatva, Steve testébe vésve enyhítik a lelki fájdalmat.

*

Az estéiknek újabban van valami különös, ha nem ódzkodnának a szótól kimondanák: régies bája. Filmek, félhomály, és a gyógyulási folyamat stádiumai, dobozos sör, popcorn, a háttérben halk zene, és mindezen átszűrődve az emlékek. . Gyász.

Lassan simít végig Steve mellkasán.

Ujjai alatt átrajzolódnak a bőr vonalai. Libabőr és az izmok finom mozgása, ahogy Steve próbál nyugodtan lélegezni. Bucky a kulcscsontjára simítja ujjait, majd reflexből beleakasztja a hüvelykujját. A csont megugrik, ahogy Steve önkéntelenül is nagyobbat nyel. Ujjbegyek a pókhálószerűen szétfutó hegeken. Bucky egyszer megragadta, a falhoz taszította és nekivetődve szétzúzta a kulcscsontját. Két hónap kell a csonttörés gyógyulásához, a kulcscsont ennek több, mint duplája is lehet.
Gyógyulási idő: négy-öt hónap.  

A szilánkok akkor áthasítottták a bőrt, most pedig ez a millió bőrbe ivódott csillag halványan tükrözi vissza a kinti éjjelt.

Könnyű érintéssel halad végig a mellkas vonalán, átsuhan a számtalan zúzódáson, végül hasfal oldalán, a bordák íve alatt áll meg. A sérülések között könnyen megismeri a saját kéznyomát.

Késszúrás, nem ért létfontosságú szervet; mosogatott éppen, mint aki vissza akar szokni a civil életbe, Steve belépett, ráköszönt, ő pedig lebukott, megpördült és süllyesztett súlypontból előrevetődve a bordái közé vágta a kést. Steve összerogyott, az ujjai megfeszülve kapnak a levegőbe. A köd eltűnt. Steve a padlón. Vértócsa.

Bucky a sebre szorította tenyerét és üvölteni akart.

Helyette nyugodtan, szinte közönyösen mentőt hívott.

Aztán napokig nem jött haza.
Steve a kórházban ő pedig bújdosik, menekül a rá szakadó halál és a mindent felőrlő bűntudat elől. Jobb lesz neki nélküled, Barnes.  

Steve fájdalma, amibe nem akar belegondolni.
Steve hiánya, a csontjaiban és a tudatban: nem veszítheti el újra.

Steve mosolya, amikor ajtót nyit neki.

Nem kérdez semmit, csak arrébb lép, beengedi, Bucky kilép a bakancsból, az akasztóra dobja a dzsekit és a kanapéra telepedve összefogja arcába lógó haját.  

- Helló.

Minden mozdulat otthonos.

*

A balja maga mellett lóg, centikkel hátrébb, elrejtve önmaga elől is. Nem tud huzamosabban ránézni, a kar az emlék maga; vér fakad belőle és fegyverek ugatnak, ő pedig táncol, táncol mint az őrült, bele sem gondol, ölj, katona, és ő ugrik. A fém a halál; szervetlen, csonka űrt jelez és csak pusztulás születik belőle. A beleivódott vörös csillag pedig emlékezteti mindarra, ami nem lett, ami nem lehetett - hősies ember és amerikai polgár.

Steve kinyúl érte, mindkét kezét a tenyerébe fogja, és megrázza a fejét.

- Nem zavar, Buck. - Ujjait egyesével a másik ujjbegyeihez érinti. Öt langyos, öt csonthideg.

-Tényleg nem. - Lenéz, a balja teljesen érzéketlen, végiggördíti rajta Steve ujjait, majd másik kezét rásimítva egybezárja őket. Steve előbb saját a mellkasára simítja Bucky mindkét tenyerét, szíve a testmeleg kéz alatt dobol, majd végigvezeti őket egészen a csípő vonaláig.

Teljesen természetes, amikor megcsókolja. A mozdulat lassú, óvatos, és mély, Steve ajkai pedig ismét, mint az elmúlt időszakban annyiszor, abba a csibészes mosolyba húzódnak.

Hogy tudsz így nevetni. Hogy mondhatod, hogy minden rendbejön.
Hogyan hihetsz benne. Miért tudsz engem is meggyőzni.

A gondolatok és a szavak ott bolyonganak körülötte, és Bucky hosszú ideje most először találja meg, hogy melyiket kellene kiválasztania közülük.

- Köszönöm.

Steve a mellkasára vonja, és csak fekszenek a csendbe oldva. Bőr a bőrfelületen, ütemre emelkedő és süllyedő mellkas. Kezeik összefonva, Bucky arca a nyakhajlatában pihen és a lassuló lélegzés felmelegíti a vékony bőrt.

- Isten hozott, Bucky.

KOMMENT