Vanessa halott

(a képet ne nézzétek, még nem az igazi, kísérletezem épp a dizájnhoz illő formákkal.)

új fandom a Gotham fandom
(*avagy hogyan lett a semmi-közöm-a-DC-hez-köszi hozzáállásomból egy, a karaktereknek, a rendezésnek és az eredettörténeteknek némán tapsoló érzelmi roncs.)

hommage tizenkét villanásban annak a kötésnek, fájdalomnak és múltnak, ami Alfred Pennyworth és Reginald Pain Payne között feszül.

köszönet és egyben helló yami <3

Vanessa halott

- Reggie?

Az eső szürkére mossa a feljárót.

Amit lát: egy kitáruló foltnyi otthon, benne elegáns előszoba;  

ápolt kezek, a mell magasságában feszesre gombolt ing -

aztán a döbbenten a száj sarkába kúszó öreg mosoly.

A macskakövek beisszák a vért.

Felette egy szempár villan, finom női kezek pörgetik végig az utolsó emlékeit:

zuhanás, gyógyszerek, Bruce apró arca az ablakban, Alf--
Az ópium még pár pillanatig kitart. Aztán felüvölt.
Körülütte Gotham közönyös félhomálya.

A fiú akár az övé is lehetne.
Az első ütés feltépi a száját. A második feltépi a múltját.
Lehetne napfény, kertes ház, a fiuk nevetve birkózik a családi kutyával.

Vanessa nyakában lélegeztető helyett könnyű sál-
- Erősebben, ez az, Bruce, adj bele mindent.

A vér, mint feloldozás az orrából a fogai közé csordul.

Lenyeli, és felvigyorog Alfred-re.

Bruce kezei megremegnek, ahogy előre nyúl.

A mocsok, ami körülötte gyűlik, lassan a vérén át a tenyeréig jut:  

tehetetlenül bizseregnek benne a bosszú apró, elszánt szilánkjai.

Selina csontjaiba belehasít az ösztön. Pillanatok alatt felméri a helyzetet,
visszatekint: bűnből bűnbe, de most először életet menthet vele.

Selina dönt.

Alfred feléjük indul, és ő érzi maguk között sűrűsödni a teret.

Vonzza a tekintetét és a régi emlékek egyesével szövik vissza hozzá.
A lépcsőn vonul, tekintélyes, elegáns, fokról-fokra húzza maga után a magányt.

Itt maradhatna vele: egy pillanatra, néhány hétre, egy tisztességesebb életre.

Megrázza a fejét, a szája mosolyog, a szeme halott.
Int a fiúnak és elsétál.

Nevetnek. Bruce elbűvölő, Reginald részeg.

A bor illata az orrában. Alfred arcszesze a nyelve hegyén.
A konyha a világ legbiztosabb menedékpontja - cserzett asztal, békés fények.

Tekintetek köröznek a pohár peremén, a borban a múlt, a vörösben a vér.

Bruce visszavonult a szobájába -termeibe, biztonságos csarnokaiba.

A konyhára feloldhatatlanul hull a felnőttek terhe.
Hallgatnak, mint akkor.

Alfred magánya szűköl az érintésért.
Reginald lassan, kérdően húzza végig a tenyere élét a bordáin,
majd hirtelen a nyakába kap - fogak, forróság, büszke ívek.
A kezük érdes, a szemek alá árkokat vont a múlt, de az ízük mit sem változott.

A száj finom bőre alatt kitartva rezeg egy mély torokhang.

Éhes harci kutyák.  

Szénné égett emberi hús szaga -

a háború kiszámított precizitással zúzta vérré és csonttá a bajtársaikat.

Fedezékbe zuhannak, a tekintetük összekapcsolódik. Élnek.

Alfred vállon lapogatja és Alfred este végigsimít a vállán.  

Szó nélkül, némán csinálják, lefojtva üvöltik ki a megúszott halált.

Megtanították őket a hazugság felismerésére-
de megtanulta azt is, hogy kritikus helyzetekben mégis a zsigeri ösztön dönt.
Így hát mikor a veszély ázottan, elveszett tekintettel besétált a házba,
Alfred maga mögé tolta a racionalitást. Júdás, csókolta borral a száj ismerős vonala,
és ő hitte, mert hinni akarta: most nem így lesz.

Túl sok fontos embert veszített már el.

Reginald most a szemébe néz,
Tolvaj, suttogja a gyilkos,

és ő tudja.  

Alfred a vállára simítja a kezét. Megpaskolja.- Mindig van kiút, Regs.

-------------------------------------------------
A penge a húsba  mar. Lassú vér virágzik át az ingen,
a nadrágtartó lehulló szárain, a padlóra bukáson.

Némán rohan,a feljárón még megáll. Sír..          
- Ég veled, Alfie.

s
z
é
t
h
u
l
l
i
k

Szisszen a tű.
A nyakába mocsok kúszik, a matrac minden mozdulatára nyüszít.
Körülötte delíriumot osztó halál, nyögdécselő roncsok és a fel-felhányt önvád.
Egy ködös alak felöltőben és katonai bakancsban mellé guggol, kezét nyújtja.
Közelebb húzódna, de leesik a matracról.Húgyos ruhák és emberi sorsok szaga.

A kés helye a gyomrában.

Alfred lassan, fáradtan felül.
A takaró lassítva, némán a földre hull. A ház üres.

A rettenet a felismeréssel egyidőben szakad ki belőle.
- BRUCE!