baltimore's fireflies

Hannigram drabble

a zene: jobban, mint valaha: erre írtam, és egyszerűen kell hozzá.

Baltimore’s fireflies

Aluljáró, koppan a fény a szürke falakon. Valaki pillangókat festett a koncertplakátok mellé, szárnyukról mállik a festék, kegyetlen metaforái a sötétben meghúzódó lányoknak. Az öböl a keblére húz, több is, mint egy anya: kiismerhetetlen, csodáktól hullámzó ringatás. A mélykékeket és a szürkéket az utcalámpa tompa fénye ölti egymásba, de a szél újra és újra feltépi fércüket.  

Will behunyja a szemét. 

Maryland, Baltimore, kiégett motorcsónakok és gépolaj.

Az apja műhelye, a farmerba törölt olajfoltos kezek és az első közös sörök kesernyés íze. Most Alana söre keserű, az ő tablettái, és ők ketten, ahogyan vannak. Szép egyenlet, de a két negatív nem oldja fel egymást.

Valahol az égben eldörren egy tűzijáték, hangja a tompa ürességgel fonódik össze Will lelkében. Összerezzen, és Hannibalra gondol, így, a keresztnevén, a gondolataira simuló hangrezgésekre. A csontjai hűvösébe kúszik, de a mozdulat nem alattamos -baráti, lággyá változtatja a szövetet és valami kellemesen langyos bizonyosságot hagy a helyén. Magabiztossággal töltött csontok, és velőrózsák, forró olajban kisütve, friss salátával, persze, ráérek ma este, Jack-ék is ott lesznek úgyis.

Baltimore, Maryland, tenyér a vállon és a szavak fuvallata. Hitetlen fintorba szűrt még hitetlenebb kétkedés, kinek kellene a barátságod, instabilkám; egy pszichiáternek, szerinted mégis mit lát benned?-de mégis, minden lopott gondolatban, csendes pillanatban ott a biztonságos, állandó szívdobogás, ami örökre összefonódott a szövetöltöny illatával.
Ott az otthonod, ahol a szíved.
A sütőben, mentalevelekkel.

Hannibal énje magával húzza, fel az örvényből, ki a sós vízből, halálos körtáncra egy vérrel mázolt agancskoszorúra. Belekapaszkodik a bizalomba, csak az észrevétlenül a nyaka köré fonódik, és ő szép fokozatosan megfojtja önmagát.

Egy hideg fuvallat belekap a padon nyugvó sziluettbe, és összezilálja a körvonalait. Will felhúzza a térdeit-szétjárt cipő és kutyaszőr a nadrág bokájánál- majd fejét fáradtan a térdére hajtja, és az erősödő szélre bízza,

hogy üvöltse ki minden őrületet síró félelmét belőle.

*

Aluljáró, koppan a fény a szürke falakon. Hannibal Lecter lassú, kimért léptekkel sétál végig az árnyékba oltott, egymásra boruló betonívek alatt. Szemét mintha zavarná a közvilágítás szemcsésen villogó fénye.

A csendesen ringó vizet nézi, szeme a semmibe merül, a sötét hullámok kecsesek, akár a magas homlokra omló haj. Vérben fogant, bűnben nevelt gyermek, kiforratlan ugyan, de biztos alapokkal, az ő művészetének iskolájában. Rá várt.

Sokkal több volt, mint ami egy átlagemberből valaha is válhat; őzszemű vadállat, kegyetlenül manipuláló báj. Sőt, talán emberibb is volt náluk: megjárta a poklot, és csendben a szívére simította azt, tere adva így a mindenkiben lappangó démonoknak.

Sötét hajból öltött párnák, sóhajba ölt rémálmok.

Egy csepp só végigfut az arcán. Csendes méltósággal megkerüli az orrnyerget, egy pillanatra, mint a sóhaj, megül az ajkak szélén, végül az állról a nyakra, onnan pedig a kasmírpulóver kivágásába simul. Magával viszi a megölt reményeket.

Egy villanásnyi kék szem, egy foltnyi szempilla (beletörődve az örökkévalóba) és a kéz alá oly pontosan simuló nyakcsontok. Ölelés ez a finom bőrön, a legbensőségesebb, ami két embert összeköthet, holmi alantas vágynál soknál mélyebbről gyökerező -mennyi minden lehettél volna, mondd, miért nem voltál elég erős, hogy azzá is válj. Az utolsó gondoskodó apai ölelés, mielőtt az anyaföld a keblére vonhatná.

A hideg pad lassan kezd kényelmetlenné válni. Hannibal Lecter elemelkedik, lesimítja nadrágját, és hazafelé indul. A kikötőből eltűnik a mélázó éjszakai veszély, belőle pedig ezzel egy időben az emberi érzelem utolsó-lehetett szikrája is a vízbe hull,

pár másodpercig enyhén csillog még a felszínen,

majd lassan a vak mélybe merül.