baltimore's fireflies
Hannigram drabble
Baltimore’s fireflies
Aluljáró, koppan a fény a szürke falakon. Valaki pillangókat
festett a koncertplakátok mellé, szárnyukról mállik a festék, kegyetlen
metaforái a sötétben meghúzódó lányoknak. Az öböl a keblére húz, több is, mint egy anya:
kiismerhetetlen, csodáktól hullámzó ringatás. A mélykékeket és a szürkéket az utcalámpa tompa fénye ölti egymásba, de a szél újra és újra feltépi fércüket.
Will behunyja a szemét.
Maryland,
Baltimore, kiégett motorcsónakok és gépolaj.
Az apja műhelye, a farmerba
törölt olajfoltos kezek és az első közös sörök kesernyés íze. Most Alana söre keserű, az ő tablettái, és ők ketten,
ahogyan vannak. Szép egyenlet, de a két negatív nem oldja fel egymást.
Valahol az égben eldörren egy tűzijáték, hangja a tompa
ürességgel fonódik össze Will lelkében. Összerezzen, és Hannibalra gondol, így,
a keresztnevén, a gondolataira simuló hangrezgésekre. A csontjai hűvösébe
kúszik, de a mozdulat nem alattamos -baráti, lággyá változtatja a szövetet és
valami kellemesen langyos bizonyosságot hagy a helyén. Magabiztossággal
töltött csontok, és velőrózsák, forró olajban kisütve, friss salátával, persze,
ráérek ma este, Jack-ék is ott lesznek úgyis.
Baltimore, Maryland, tenyér a vállon és a szavak fuvallata. Hitetlen
fintorba szűrt még hitetlenebb kétkedés, kinek
kellene a barátságod, instabilkám; egy pszichiáternek, szerinted mégis mit lát
benned?-de mégis, minden lopott gondolatban, csendes pillanatban ott a biztonságos,
állandó szívdobogás, ami örökre összefonódott a szövetöltöny illatával.
Ott az otthonod, ahol a szíved.
A sütőben, mentalevelekkel.
Ott az otthonod, ahol a szíved.
A sütőben, mentalevelekkel.
Hannibal énje magával húzza, fel az örvényből, ki a sós vízből, halálos körtáncra egy vérrel mázolt agancskoszorúra. Belekapaszkodik a bizalomba, csak az észrevétlenül a nyaka köré fonódik, és ő szép fokozatosan megfojtja önmagát.
Egy hideg fuvallat belekap a padon nyugvó
sziluettbe, és összezilálja a körvonalait. Will felhúzza a térdeit-szétjárt cipő
és kutyaszőr a nadrág bokájánál- majd fejét fáradtan a térdére hajtja, és az
erősödő szélre bízza,
hogy üvöltse ki minden őrületet síró félelmét belőle.
*
Aluljáró, koppan a fény a szürke falakon. Hannibal Lecter lassú, kimért léptekkel sétál végig az árnyékba oltott, egymásra boruló betonívek alatt. Szemét mintha zavarná a közvilágítás szemcsésen villogó fénye.
Aluljáró, koppan a fény a szürke falakon. Hannibal Lecter lassú, kimért léptekkel sétál végig az árnyékba oltott, egymásra boruló betonívek alatt. Szemét mintha zavarná a közvilágítás szemcsésen villogó fénye.
A csendesen ringó vizet nézi, szeme a semmibe merül, a sötét hullámok kecsesek,
akár a magas homlokra omló haj. Vérben fogant, bűnben nevelt gyermek,
kiforratlan ugyan, de biztos alapokkal, az ő művészetének iskolájában. Rá várt.
Sokkal több volt, mint
ami egy átlagemberből valaha is válhat; őzszemű vadállat, kegyetlenül
manipuláló báj. Sőt, talán emberibb is volt náluk: megjárta a poklot, és csendben
a szívére simította azt, tere adva így a mindenkiben lappangó démonoknak.
Sötét hajból öltött párnák, sóhajba ölt rémálmok.
Egy csepp só végigfut az arcán. Csendes méltósággal megkerüli
az orrnyerget, egy pillanatra, mint a sóhaj, megül az ajkak szélén, végül az
állról a nyakra, onnan pedig a kasmírpulóver kivágásába simul. Magával viszi a megölt reményeket.
Egy villanásnyi kék
szem, egy foltnyi szempilla (beletörődve az örökkévalóba) és a kéz alá oly
pontosan simuló nyakcsontok. Ölelés ez a finom bőrön, a legbensőségesebb, ami
két embert összeköthet, holmi alantas vágynál soknál mélyebbről gyökerező -mennyi minden lehettél volna, mondd, miért nem voltál elég erős, hogy azzá is válj. Az utolsó gondoskodó apai ölelés, mielőtt az anyaföld a keblére vonhatná.
A hideg pad lassan kezd kényelmetlenné válni. Hannibal Lecter
elemelkedik, lesimítja nadrágját, és hazafelé indul. A kikötőből eltűnik a mélázó éjszakai veszély,
belőle pedig ezzel egy időben az emberi érzelem utolsó-lehetett szikrája is a vízbe hull,
pár másodpercig enyhén csillog még a felszínen,
majd lassan a vak mélybe merül.
Megjegyzések
egy elrohanó impresszió, mint a zongora futama a dalban. mindig megéri várni az írásaidra, főleg Will része fogott meg - a kapcsolatát Alanával és Hanniballal és apjával pár tökéletes mondatban úgy ragadtad meg, hogy tátva maradt a szám, és minden áthajlás olyan volt, mint egy pofon.
kegyetlenül helybenhagy ez a fic, de én és a mazohista mindenem imádtuk minden sorát. köszönöm az élményt!
Komolyra fordítva pedig te egy csoda vagy, amiért 53 perccel( az értesítés legalábbis ezt írta, a megjelenített blogger-időpontot sosem értem)a felkerülés után már el is olvastad
SŐT
kritikát is írtál
SŐT
ilyet. ♡
Szóval köszönöm, és orrvérzés.
Will nézőpontja (sajnos?) mindig erősebb. Akármit csinálok. Mindig.
Alapjáraton vele is indítottam a történetet, aztán valahogy hozzácsapódott a másik úriember is. Nem így terveztem, Hannibal és Abigail kapcsolatára ennél a pár sornál jóval több időt-figyelmet szerettem volna szánni; külön történetben. Aztán kiakadtam magamra, amiért itt lebegek a nihil és a semmi között kómában, úgyhogy mégis ebbe sűrítettem bele.
(A mazo mindenednek pedig ezúton bájos szempillarebegéssel küldi a szadista énem ezt a bazsarózsát: ❀.)
szóval csapot-papot otthagyva kiikszelgettem a bájosan boldog awolnation számokat, aztán nekiestem. és már az első soránál átzuhantam egy teljesen másik világba. az este reszketeg fényeibe, a botorkáló gondolatokba, a keserűségbe. mindenbe.
kirázott a hideg.
annyira megvan a hangulata. annyira egész. zseniális. ღ
betegesen, idegesítően imádok kiidézni pár részletet egy hozzászólásnál, de jelenleg irtó kicsinek érzem magam hozzá. minden pontja mázsás súly, amiért leírhatatlanul hálás vagyok.
a pillangoktól kezdve a kikötőig, a karakterek hangulatán át, szerelmetes képeket festettél elém. alig bírok gondolkodni úgy beleéltem magam. köszönöm ღ
1.) köszönöm, hogy idepottyantál
2.) minden kedd délután szociális félelemsimogatót tartunk, gyere el, a holnapira szívesen várlak. :x
NAGY FRANCOKAT,
igazából bamba szemmel olvasom a soraid, és az van, hogy én most a fogalmazáskészség
határáig boldog vagyok, és asdjkfgh, mert köszönöm! ❤
(Szóval csak arra szeretnék még visszatérni, hogy a félelmeket, ha voltak, vagy megilletődöttségek, vagy bármik; na azokat fogd meg, és ezennel vágd ki egy nagyon magas helyről, mert ettől a kritikáig még napokig fogok lebegni a háztömb körül.)
Annyira, :annyira: örülök, hogy átjött a hangulat; hogy tetszett :3 Nekem még mindig nem az igazi (soha nem leszek elégedett, sohamár) de az a fontos, ha neked megvolt. Na jó abbahagyom mielőtt túltengek.
De azért még csendben boldog maradok.